Sajnos dementálódom (nem csak a korom miatt), így nem emlékszem arra sem, miről írtam már. A hajról írtam-e már? Nem tudom. 

Nekem szép barna és általában hosszú hajam volt, és átlagos sűrűségű. Hogy milyen barna? Talán gesztenyebarna vagy sötétbarna. Nagyon hamar kezdtem őszülni a harmincas éveim közepén. Úgy tíz évig hennáztam a hajam, a henna egy természetes, vöröses árnyalatú színező, ami egyáltalán nem árt a hajnak. Akkoriban, a nyolvanas években még nem lehetett nálunk kapni, külföldről küldött nekem az unokatestvérem. Kicsit macerás volt az elkészítése és a felrakása (egy sárhoz hasonló, zöld színű katyvaszt kellett a hajamra kenni, majd betekerni nejlonba és törülközőkbe, aztán rajta hagyni egy órát, végül lemosni), de az eremény tetszett nekem. Végül aztán már anynira ősz voltam, hogy a henna nem tudta bevonni, és inkább sárgás lett, semmit barnásvörös. Így abba kellett hagynom. Akkor elkezdtem fodrászhoz járni, akihez már háromhetente kellett mennem, mert olyan gyorsan nőtt a hajam, hogy hamar látszott a fehér csík a fejem búbján. Úgy hatvan felé megelégeltem az egészet, és abbahagytam a festetést. Egy évig, míg le nem nőtt a hajam, szörnyű volt. De azóta tiszta ősz vagyok. És szeretem. No meg az időnkénti vágáson kívül nincs vele gondom. 

A gyerekeim is őszülnek már. Viszont a fiam nem kopaszodik, és nem is fog, egyetlen férfi fölmenője között sem volt tar ember. Érdekes, mákos a haja így a harmincas évei közepén.  

Ma vagyok 66 éves. Tűléltem anyámat, aki a 66. születésnapja előtt előtt halt meg 23 nappal. Nem is értem. Az ő génjeit örököltem, nagyon hasoníltok rá, ráadásul nagyon egészségtelenül élek. De túléltem. Igaz, a nővérem (a féltestvérem) 87 évesen halt meg csaknem két éve. A gének. Furcsák. 

Nos, itt van ez a koronavírus pár hete. Rögvest elkezdődött a bűnbakkeresés. Először elhangzott, hogy a migránsok hozták be a vírust. Hébe-hóba volt egy kis zsidózás is, hiszen nincs új a nap alatt, a középkori járványokat is a zsidók okozták a kutak megmérgezésével! De a legtartósabb az öregek hibáztatása. Miért nem maradnak otthon, a seggükön? Miattuk nem lehet vásárolni 9 és 12 óra között. Igaz, a nap többi 21 órájában lehet a 65 év alattaiknak. Miért nem hordanak maszkokat? (Mások sem hordanak, különben sincs elég.) Az idős korosztály tartozik a legveszélyeztettebbek közé, mégis árad feléjük a gyűlölet. Engem még nem ért ilyen atrocitás, de lépten-nyomon hallok erről. Szomorú.

Kényes téma, főleg nőként. Az idősödés a nőknél azzal (is) jár, hogy ahol kéne, onnan kihullik a szőr, pl. ritkul a szemöldök, hullik a haj (bizony, nemcsak a férfiaknál), viszont ahol nem kéne, ott meg nő. Például az állon megjelennek szúrós szőrszálak, sokszor láthatatlanok vagy őszek, de ha hozzérinti az ember a kezét, bizony szúrnak. Persze ki lehet húzni őket csipesszel, vagy lehet gyantáztani, szőrtelenítő krémek is vannak, de akkor is zavaró és kellemetlen. Talán a női hormonok hiánya és a tesztoszteron férfihormon növekedése okozza.

A hajammal (még) szerencsém van, mert bár hullik az is, főleg fésülködéskor meg hajmosáskor, de utánanő, így még elég sűrű. Már rég nem festettem, elég volt harminc éven át bajlódni ezzel, így oylan kezdek lenni, mint egy öreg boszorkány. Ez van. 

Ez nem a depressziómról szól, hanem a koromról. Hazatérve mindig úgy zártam be mindkét bejárati ajtómat (mert kettő van), hogy a belsőbe benne hagytam a kulcsot, ezzel még jobban csökkentve a betörés esélyét. Aztán eszembe jutott pár napja, ha váratlanul meghalok, milyen nehéz lesz bejutni a lakásomba. Hiába van kulcs a gyerekeimnek meg két barátomnak. Azóta kiveszem a kulcsot bezárás után. Ez van. Így is – gondolom – napokba telne, míg rám találnának.

Már rég hallottam, hogy az idő különböző életkorokban másképp telik: fiatalkorban lassan, időskorban gyorsan. Na, ezt most megtapasztaltam. Emlékszem iskoláskorom nyári szüneteire, a csaknem három hónapra, ami a tanévzárón végtelennek tűnt, és az is volt. Hosszú hetek, hosszú napok, napsütés, pihenés, nyaralás stb. Most meg száguld az idő, pedig nincs tele eseményekkel, élményekkel, munkával, gyermekneveléssel. Mégis gyorsan telik. Mintha rohannék a halál felé. Fura. 

Idén leszek 66 éves. Az életemet három részre oszthatom. Az első 22-ben a szüleimmel éltem. A második 22-ben a férjemmel és a gyerekeimmel. Az utolsó 22-ben egyedül. Pontosítok: ebben az utolsó etapban volt pár év, amikor a két kisebb gyerekemmel éltem, de előtte 3 és fél évig, és utána, több mint tíz éve egyedül élek. Szeretek egyedül élni, bevallom. Már nem vágyom partnerkapcsolatra. Pontosabban jó lenne egy férfi barát – együttélés nélkül. De ha nincs, úgy is jó.

Anyám 50 évesen özvegyült meg, én meg 51 évesen. Annyi különbség azért van, hogy amikor az én (volt) férjem meghalt, mert elváltak voltunk hat éve. Most azt sem tudom, hogy a családi állapotom elvált-e vagy özvegy.    

Ha számot vetek a tavalyi évvel, egyetlen igazán jó dolog történt: megfogant januárban és megszületett októberben Ági lányom kislánya: Ember Jolán. Ezt a babát ötévi küzdelem előzte meg, lombikprogramok stb., de végül spontán fogant. Mindjárt háromhónapos, édes, szép és egészséges. Ő a negyedik unokám. Még egy kicsit reménykedem, hogy lesz még egy vagy kettő, de ez nem igazán valószínű.

Jónak mondhatnám, hogy elég sokat kerestem, nyugdíjat is kaptam, szerkesztettem is egy csomó könyvet, és a hat hónap fizetés és végkielégítés is sokat jelentett. Bevallom, szeretem, ha van pénzem, ahogy Woody Allen mondta: jót tesz az idegeknek. És bizony sokat vásároltam. Azt hiszem, vásárlásfüggő lettem, egyéb függőségeim mellett.

Viszont egy sor rossz dolog történt: két munkahelyemről is kirúgtak, és mindkét helyről hasonló módon: nem beszéltek velem egy árva szót sem a főnökeim, csak megkaptam indoklás nélkül a felmondásomat. Sokat rágódtam ezeken. Az első márciusban történt, a második novemberben.

Csúnyán összevesztem a nagylányommal, aki hónapokig szóba se állt velem. Pontosabban ő haragudott meg rám. Mostanra mintha enyhült volna a dolog.

Augusztusban eltört a bal csuklóm, hat hétig gipszben volt, állítólag szépen és egyenesen beforrt, de a mai napig fáj. Úgy látszik, egy kor után már nehezebben gyógyulnak a sérülések.

Mit hoz ez az év? Persze nem tudhatom. De lehet, hogy ez lesz a halálom éve. Anyám három héttel a 66. születésnapja előtt halt meg, ha én ezt követem, akkor július elsején halott leszek. Furcsa, bár nem ijeszt meg. Anyám nagyon komoly szívbeteg volt, két infarktust is túlélt, de a szíve persze nem maradt teljesen működőképes. Nekem nincs bajom a szívemmel, de vannak más betegségeim. Hagyjuk. Meglátjuk, vagy éppenséggel nem látjuk meg.

Szeptember 2-án elhelyezkedtem. Azt mondták, hogy én ezen a helyen tinédzsernek számítok. Az alapítvány vezetője egy lelkész házaspár: a férfi 84 éves, az asszony hetvenvalahány, és több nálam idősebb kolléga is van. Legalább nem fognak itt "leöregezni". Sajnos novembertől megkaptam a legnehezebb munkakört: hat drogos, tudatlan, alulszocializált, alulmotivált, opponáló kamszfiúnak kell tanulószobát tartanom. Nem is nagyon megy, üvöltözésbe fullad az egész. Én még "normális" gyerekeket sem tudtam soha fegyelmezni. Rám tukmálták, holott eredetileg másról volt szó. 

Pénteken azt mondta nekem egy fiú (láthatóan nem rossz szándékkal): Magának már idősek otthonában lenne a helye. 

Te jó ég! Egyelőre teljes mértékben el tudom látni magam, és az agyam is többé-kevésbé jól működik, legalább öt tárgyat felelősséggel tudok tanítani. És az idősek otthonának a gondolatától is irtózom. Legalább azt mondta volna, hogy nyugdíjba kéne mennem.

Azt is megkaptam, hogy én nem jól tanítok, mert nekem fel kellene olvasnom, ami a könyvben van. Buta fiú, nehéz lenne elmagyarázni neki, hogy ez nem tanítás.

Szóval nem könnyű idősnek lenni, bár olykor átadják a helyet nekem a járműveken.

1954-ben születtem, most voltam 65 éves. Kb. két nemzedék alatt mi változott?

Azt a szót, hogy környezetszennyedés, környezetvédelem, klímaváltozás, pláne klímakatasztrófa hírből sem ismertük, soha nem hallottunk róluk. Bizony nem spóroltunk a villannyal és a vízzel. Háztartási gépeink, sőt tévénk sem volt, csak egy kis néprádió, annak meg az Esti Hírlapnak köszönhetően tájékozódtunk a hírekről. Sokat olvastunk. Én imádtam moziba is járni. Sok szovjet film ment persze, de azokat is szerettem.

Az évszakok szépen elkülönültek: nyáron volt egy-két hét kánikula, de sosem hosszú hetekig tartó, elviselhetetlen, volt szép ősz, langyos tavasz, és gyönyörű, havas telek. Sok hó esett, és a hó hetekig fehéren (!) megmaradt még a belvárosban is. Nem lett belőle már másnapra szürke sár és latyak.

Az utcán, sőt az úttesten játszottunk, jó, ha félóránként elzötyögött egy Trabant. Nem igazán volt bűnözés, a szüleink nem féltettek minket, gyerekeket, órákig kint voltunk – felügyelet nélkül. Május elsején, a felvonulás után sokan az utcánkon mentek hazafelé, és sokan bekopogtak a földszinti lakásunkba azzal, hogy pisilniük kell. (A kapu mindig nyitva volt.) A szüleim beengedték a vadidegeneket, és soha nem tűnt el semmi.

Külföldre nemigen utaztunk, de voltak szakszervezeti üdülők, és nyaranta el lehetett ott tölteni egy-két hetet. 

Ún. "tisztes szegénység" volt, de a kisvendéglők virágoztak, és olcsók voltak, sokat jártunk vendéglőbe. A taxizás megfizethető volt. Máskülönben nem táplálkoztunk túl egészségesen: fehér kenyér csécsi szalonnával és társai, de ezek adalékmentes ételek voltak, és nem is hallottam glutén- vagy laktózérzékenységről. Allergia sem volt, vagy legalábbis nem ilyen elterjedten...

Emlékszem, hogy előfordult, hogy a már kiolvasott Népszabadságot használtuk vécépapírnak: előtte összegyűrtük, hogy valamennyivel puhább legyen. Ennél rosszabb volt, hogy nem létezett intimbetét: vattát használtunk, ami néha kiesett a bugyinkból. Szörnyen megalázó helyzet volt, ha mások is látták. 

A 70-es-80-as években születtek a gyerekeim: még nem létezett eldobható pelenka. Vászonpelenkát használtam kilenc évig, több ezret mostam ki az évek során sokáig hagyományos Hajdú mosógépben, és olyan centrifigát használtam, ami rázkódott: mindig attól rettegtem, hogy bekapja a kezem, és tönkrenyúzza. Később már lett egy kis mini automata mosópépünk, ami áldás volt, bár az is táncolt.

Szüléskor minden módon megalázták a szülő nőt, akit úgy kezeltek, mint egy irányítható bábot.

Mintha az emberek is kiegyensúlyozottabbak, nyugodtabbak lettek volna. Persze akkoriban is sokan sütögették a saját pecsenyéjüket, loptak a gyárakból és más munkahelyekről. A politikusok korrupcióiról és harácsolásáról nem hallottunk. Nyilván volt ilyen, de korántsem olyan mértékben, mint manapság.

Az anyagi helyzetben jelentkező különbségek sokkal kisebbek voltak.

Számítógép és internet nem létezett: írógéppel vagy kézzel írtunk. Postán adtuk fel a leveleinket.

Az iskolában – bár kisdobosok és úttörők voltunk – nem emlékszem, hogy intenzív agymosás folyt volna. Hallottam ugyan a hanyatló Nyugatról, de ez egyáltalán nem érdekelt. Tanítottak. Voltak jó és kevésbé jó tanárok. 

Többnyire a húszas éveink elején (vagy korábban) megházasodtunk, és gyerekeink születtek. Lakáshiány az volt, de remény is, hogy pár éven belül kap az ember egy panellakást. A legtöbben önkormányzati bérlakásban éltünk, de ez senkit nem zavart.

Sokat olvastam, és a 60-as évektől már megjelentek, megjelenhettek a "dekadens" Nyugaton született könyvek. A rendszerváltáskor derült ki, hogy alig maradtak fiókban művek. Jó, egy Zsivago doktor. Ez viszont sokaknak csalódás volt, mert kiderült, hogy egy klasszikus orosz nagyregény, nem egy leleplező mű. 

Nem szépíteni akarom a Kádár kort, de nem voltam boldogtalan: éltünk, na és fiatalok voltunk.