Hiába a sok-sok évi terápia, még mindig felfedezek magamban olyan tulajdonságokat, amikről nem volt tudomásom. Vagy magamtól jövök rá, vagy felhívják rá a figyelmemet. És ezek nem túl jók.
Egy barátnőm, akinél 9 napot töltöttem Norvégiában vendégként, az ő meghívására (igaz, a saját költségemre) "szociálisan unintelligensnek" nevezett. És sajnos igaza volt, bár elég bunkón és utólag adta ezt tudomásomra. Ha rögtön szól, tudtam volna változtatni, bár kétségtelen, hogy jobb lett volna ha magamtól kapok észbe. Nehezen alkalmazkodom másokhoz – legalábbis az együttélés során, szűk helyen. (Kb. 18 nm-en laktunk hárman.)
A másik: Irtó nehezen vagy sehogysem viselem el a kritikát. Kiborulok tőle. Képes vagyok szakítani miatta. De miért? Talán ha bírálnak, azt úgy értelmezem, hogy nem fogadnak el (a hibáimmal együtt), tehát nem is szeretnek.
Lehetséges-e fejlődés idősebb korban? Remélem, hogy igen.
A kudarcot is rettenetesen nehezen viselem, pedig sok részem volt benne. Különben is „ kudarc a valóság egyenes beszéde”, ahogy anyám írta. Legkevésbé azt a kudarcot viselem, ami a szakmámat éri, amiről meggyőződésem, hogy értek hozzá.
Mint ahogy a dicséretek közül is az a legértékesebb, amikor olyan teljesítményemről, tulajdonságomról szól, amihez "hivatalból" nem kell értenem, ami nem az általam elgondolt fő tulajdonságom. Például, amikor jártam tornázni úgy a harmincas éveim közepe táján, és egy társnőm azt mondta szinte irigykedve: "Te milyen rugalmas vagy." Na, ettől a mennyekbe repültem. Vagy amikor a gimiben csak hatan tudtuk jól megoldani a röpdolgozatban feladott matekpéldát a negyven gyerekből, ebből öten fiúk voltak, és a Műszaki Egyetemre készültek. A tanár kiemelte, hogy G. K. (én) biztosan nem puskázott, mert egy másik úton jutott el a helyes megoldáshoz. Megint repülés és mennyek.
