Híve vagyok a long life learningnek, azaz az élethosszig tartó tanulásnak. Az (első) egyetemet időben, 18 és 23 éves korom között végeztem, és nagyon jó időszak volt ez számomra, holott se az általános iskolát, se a középiskolát egy percig sem élveztem, alig-alig tanultam, és a teljesítményem is átlagosan négyes volt. Utána még tanfolyamon meg magántanártól tanultam nyelveket. Igaz, ezek idősebb koromban már kevésbé jól mentek (rossz a memóriám sajnos), de magát a tanulást élveztem. Aztán csaknem ötvenévesen beíratkoztam egy újabb felsőoktatási intézménybe, amit nagy örömmel és nagy sikerrel végeztem el, életemben először kitűnő lett az államvizsgám. Mohó érdeklődéssel hallgattam az előadásokat. Utána annyira kedvet kaptam a további tanuláshoz, hogy négy évig még tanultam keretek között egy új szakmát. Minden kötelezettséget teljesítettem, de a legvégső záróvizsgára már nem mertem elmenni. Féltem. Pedig mindig jó vizsgázó voltam. A három komolyabb tanulmányom után gyakorlatilag egyik szakmát sem gyakoroltam, legfeljebb rövid ideig. (Ennek már személyiségbeli okai voltak.)

Mindez nem arról szólt, hogy karbantartsam az agyamat, pl. keresztrejvényt csak ritkán fejtek, egyszerűen a választott stúdiumaim érdekeltek. Most, 68 évesen is járok egy kurzusra, ami ugyancsak nagy örömmel tölt el, rengeteg újat tanulok. Egy alkalmat sem hagynék ki. Egyetemre/főiskolára már nem jelentkeznék, egyrészt szégyellném a koromat, másrészt ezek már kemény pénzekbe kerülnének, és erre nyugdíjasként már nincs keretem. Amúgy kedvem lenne hozzá, van még pár terület, ami nagyon érdekel. Persze egyedül és otthon is lehet tanulni, de arra már nehezebben veszem rá magam. Long life learning!