1954-ben születtem, most voltam 65 éves. Kb. két nemzedék alatt mi változott?

Azt a szót, hogy környezetszennyedés, környezetvédelem, klímaváltozás, pláne klímakatasztrófa hírből sem ismertük, soha nem hallottunk róluk. Bizony nem spóroltunk a villannyal és a vízzel. Háztartási gépeink, sőt tévénk sem volt, csak egy kis néprádió, annak meg az Esti Hírlapnak köszönhetően tájékozódtunk a hírekről. Sokat olvastunk. Én imádtam moziba is járni. Sok szovjet film ment persze, de azokat is szerettem.

Az évszakok szépen elkülönültek: nyáron volt egy-két hét kánikula, de sosem hosszú hetekig tartó, elviselhetetlen, volt szép ősz, langyos tavasz, és gyönyörű, havas telek. Sok hó esett, és a hó hetekig fehéren (!) megmaradt még a belvárosban is. Nem lett belőle már másnapra szürke sár és latyak.

Az utcán, sőt az úttesten játszottunk, jó, ha félóránként elzötyögött egy Trabant. Nem igazán volt bűnözés, a szüleink nem féltettek minket, gyerekeket, órákig kint voltunk – felügyelet nélkül. Május elsején, a felvonulás után sokan az utcánkon mentek hazafelé, és sokan bekopogtak a földszinti lakásunkba azzal, hogy pisilniük kell. (A kapu mindig nyitva volt.) A szüleim beengedték a vadidegeneket, és soha nem tűnt el semmi.

Külföldre nemigen utaztunk, de voltak szakszervezeti üdülők, és nyaranta el lehetett ott tölteni egy-két hetet. 

Ún. "tisztes szegénység" volt, de a kisvendéglők virágoztak, és olcsók voltak, sokat jártunk vendéglőbe. A taxizás megfizethető volt. Máskülönben nem táplálkoztunk túl egészségesen: fehér kenyér csécsi szalonnával és társai, de ezek adalékmentes ételek voltak, és nem is hallottam glutén- vagy laktózérzékenységről. Allergia sem volt, vagy legalábbis nem ilyen elterjedten...

Emlékszem, hogy előfordult, hogy a már kiolvasott Népszabadságot használtuk vécépapírnak: előtte összegyűrtük, hogy valamennyivel puhább legyen. Ennél rosszabb volt, hogy nem létezett intimbetét: vattát használtunk, ami néha kiesett a bugyinkból. Szörnyen megalázó helyzet volt, ha mások is látták. 

A 70-es-80-as években születtek a gyerekeim: még nem létezett eldobható pelenka. Vászonpelenkát használtam kilenc évig, több ezret mostam ki az évek során sokáig hagyományos Hajdú mosógépben, és olyan centrifigát használtam, ami rázkódott: mindig attól rettegtem, hogy bekapja a kezem, és tönkrenyúzza. Később már lett egy kis mini automata mosópépünk, ami áldás volt, bár az is táncolt.

Szüléskor minden módon megalázták a szülő nőt, akit úgy kezeltek, mint egy irányítható bábot.

Mintha az emberek is kiegyensúlyozottabbak, nyugodtabbak lettek volna. Persze akkoriban is sokan sütögették a saját pecsenyéjüket, loptak a gyárakból és más munkahelyekről. A politikusok korrupcióiról és harácsolásáról nem hallottunk. Nyilván volt ilyen, de korántsem olyan mértékben, mint manapság.

Az anyagi helyzetben jelentkező különbségek sokkal kisebbek voltak.

Számítógép és internet nem létezett: írógéppel vagy kézzel írtunk. Postán adtuk fel a leveleinket.

Az iskolában – bár kisdobosok és úttörők voltunk – nem emlékszem, hogy intenzív agymosás folyt volna. Hallottam ugyan a hanyatló Nyugatról, de ez egyáltalán nem érdekelt. Tanítottak. Voltak jó és kevésbé jó tanárok. 

Többnyire a húszas éveink elején (vagy korábban) megházasodtunk, és gyerekeink születtek. Lakáshiány az volt, de remény is, hogy pár éven belül kap az ember egy panellakást. A legtöbben önkormányzati bérlakásban éltünk, de ez senkit nem zavart.

Sokat olvastam, és a 60-as évektől már megjelentek, megjelenhettek a "dekadens" Nyugaton született könyvek. A rendszerváltáskor derült ki, hogy alig maradtak fiókban művek. Jó, egy Zsivago doktor. Ez viszont sokaknak csalódás volt, mert kiderült, hogy egy klasszikus orosz nagyregény, nem egy leleplező mű. 

Nem szépíteni akarom a Kádár kort, de nem voltam boldogtalan: éltünk, na és fiatalok voltunk.