Ha van sorstalanság, feltehetőleg van nemtelenség is. Vagy nem nélküliség. Egy kor után az emberek, főleg a nők többsége elveszti a nemét. Ha nem is a nemét, a másik nem iránta való érdeklődését. Az új munkahelyemen együtt voltam vagy negyven-ötven férfival egyedüli nőként egy nagy teremben; közülük a legidősebb is évekkel fiatalabb volt nálam. És hirtelen rádöbbentem, hogy én itt nem nő vagyok (legfelejbb egy öregasszony – pfúj!), csak egy... mondjuk csoportvezető. Nem volt jó érzés. Ráadásul egy-két férfi, olyan negyvenesek, kifejezetten tetszett nekem (mégis nő lennék?), de még egy kacér szempillantás sem jöhetett szóba, részint a helyzet, részint a korom miatt. Volt már kapcsolatom nálam több mint húsz évvel fiatalabb férfival, de én akkor még "csak" ötvenes voltam. Ennek vége. Mármint annak, hogy kapcsolatom legyen. Szinte tárggyá váltam, nemtelenül. Szar felismerés.  

Már írtam erről. De megint...

Huszárik Zoltán készített azonos címmel egy kisfilmet az öregasszonyokról 1971-ben. Érdemel-e tisztelet egy öreg? Nos, pusztán a kora miatt biztosan nem, hiszen az csak annyit jelent, hogy nem halt meg fiatalon vagy korábban. A tiszteletet még egy idős embernek is ki kell érdemelni – éltemódjával, életfelfogásával, más emberekhez való viszonyával és ezer egyébbel.

És mégis... az öregasszonyok (vagy öregemberek) sokszor érdemelnek tiszteletet. Most nem olyan csitrikre gondolok, mint én vagyok a magam mindössze 65 évével. A nagyon öregekre gondolok, a legalább 80 év fölöttiekre. Mi az, ami tiszteletreméltó bennük? Többségük egyedül él, többnyire özvegyként, magányosan és kis nyugdíjjal, szegényen. Lehet, hogy van gyerekük vagy gyerekeik, de ők vagy távol, vidéken vagy külföldön élnek, vagy nagyon elfoglaltak. Az öregasszonyok (és ritkábban az idős férfiak) ezt tudomásul veszik. Nem tesznek szemrehányást az utódaiknak. Bár már legtöbbjük beteg, nehezen jár, ellátják magukat. Kifizetik a számláikat, vásárolnak, szerény ételeket főznek. Nem akarnak senkire rászorulni, nem akarnak adósságot ahyni maguk után, törvénytisztelő állampolgárok. És nem panaszkodnak. Nem akarnak terhére lenni senkinek. Pusztán az erőfeszítésük az önellátásra, a függetlenségre tiszteletreméltó. Megvan a méltóságuk. Ezért tiszteletreméltók. Mármint azok, akik valóban így élnek. 

Nyáron voltam 65 éves. És most sorozatban szembesülök azzal, hogy hányan halnak meg 65 évesen. Jó pár ismerősöm ismerőse az elmúlt napokban-hetekben halt meg 65 évesen. A menyem barátnőjének az apja most halt meg tűdőrákban – 65 évesen. Az egyik kliensemnek az apja is most halt meg 65 évesen. A halál nem annyira érdekel, de a szenvedés nagyon is. Már annyit szenvedtem (fizikailag). A lelkiekről már nem is beszélve. Kicsit hipochonder is lettem, most pl. azt találtam ki, hogy valószínűleg vastag- vagy végbélrákom van. Ez undorító. Persze más betegség is, de ez... na ne!

12-én, hétfőn a balatonfüredi strandon eltört a karom, a bal alkarom alsó része. Véletlen baleset volt, de hozzájárulhatott, hogy csontritkulásom lehet, majd érdemes lesz megvizsgáltatnom. Csontritkulás, törékenyebb csontok, melyek ráadásul lassabban is forrnak be – ez is az öregedés velejárója. Hat hét gipsz. Most tanulom a félkarú életet, és napról napra jobban megy. Páran felajánlották a segítségüket, de nem szeretném igénybe venni. Nem szeretek segítséget kérni, és főleg nem szeretek kiszolgáltatott lenni.

Életem során már meglehetősen sok csontom tört el. Hétéves koromban egy nyári táborban a kulcscsontom (a kutya se törődött vele, hiába panaszkodtam a nevelőknek, akik ugyan el is vittek a tábor orvosához, aki szerint csak izomlázam van). Aztán középiskolás koromban, tornaórán svédszekrény ugrás közben eltört szintén a bal alkarom (középen), lehetett hallani a néma csöndben a reccsenést. Én tudtam, hogy nem leszek képes megugrani, de nem mertem nemet mondani. Aztán eltört az egyik lábujjam, amit jól bevágtam egy szekrénybe  – ezzel orvoshoz sem mentem, mai napig is ferde. Majd eltörött a metatarsus csontom, a lábfejem oldalsó csontja, miközben egy száraz nyári napom (rosszul) leléptem a buszról. Volt még bordatörésem, a hátamra estem egy lépcsőházban. Hú, de fájt hetekig! Aztán eltört a jobb felkarom, ami tíz hétig (!) volt gipszben válltól az ujjaimig, de ezt is megszoktam, és így utaztam el Angliába a lányomhoz és az újszülött Simon unokámhoz. A mostani törés... majd megszokom.

MIndent meg lehet szokni – mondta Pierre Bezuhov a Háború és békében. Az elkényeztetett, kövérkés arisztokrata fiatalember menetelt az orosz hómezőkön Kutuzov seregében, törte a lábát a bakancs, millió baja volt, és akkor volt képes ezt mondani: „Mindent meg lehet szokni.” Vagy Szolzsenyicinnek az Iván Gyenyiszovics egy napja c. kisregények a végén ott a mellbevágó mondat: Ez egy jó nap volt. (Szörnyű nap volt valójában.)

Próbálok ezek szellemében viszonyulni a bajokhoz, bár nem mindig sikerül 

Már gyerekkormban is depresszióval küzdöttem, de ezt senki nem vette észre, én meg nem tudtam megfogalmazni, csak rosszul éreztem magam a bőrömben. Ez vissza-visszatért. Legjobbak, legboldogabbak a harmincas éveim voltak – egy szerelemtől. Na meg a fontosságom tudatától: neveltem a gyerekeimet, gondoskodtam a családomról, fontosnak éreztem magam. De ez a mostani már időskori depresszió – számvetésel, amiből nem jövök ki túl jól.

Régen gyakran hallottam, hogy az idő – legalábbis szubjektíven – egyre gyorsabban telik, az idősek számára pláne. Emlékszem a végtelenül hosszú, háromhónapos nyarakra, persze szerettem, hogy nem kell iskolába járni. Kétkedve fogadtam, hogy ez változni fog, de most magam is megtapasztaltam. Röpülnek a napok, mintha sürgetően közelednék a véghez. Ráadásul az idő szétfolyik, a napok összekeverednek, mert nyugdíjasként már nincsenek olyan kötelezettségeim, hogy egyik napon ezt, a másikon azt kell csinálnom. Volt olyan vasárnap, hogy konkrétan azt hittem, hétfő van. Keverem a napokat. Idős vidéki barátnőm mondja, hogy onnan tudja, hogy péntek van, hogy aznap viszik el a szemetet. Nincs rendszer az életünkben. 

Alig van tervem. A tervekhez jövőkép kell.

Lebegek a világban, az idő száguldó szárnyán – a halál felé. 

A következő anyagi veszteségek értek azzal, hogy nyugdíjba kényszerítettek. A fizetésem átlaga (3/4 állásban) nettó 250.000 Ft volt, ezt elvesztettem. Marad a 182.000 Ft nyugdíjam, ami ugyan több a magyar átlagnál, de nekem mégis kevés. Mint egyéni vállalkozó, nyugdíjasként fizetnem kell(ene) havi 7500 Ft egészségügyi járulékot, ami duplán abszurd, hiszen egy nyugdíjasnak ingyen jár(na) az egészségügyi ellátás (kivéve ha egyéni vállalkozó), másrészt dolgozóként ezt nem kellett fizetnem, illetve levonták a bruttó fizetésemből. Fizetnem kell(ene) évi 5000 Ft-os kamarai tagdíjat, méghozzá az Ipar- és Kereskedelmi Kamarának, holott egyrészt sosem dolgoztam ilyen területen, másrészt ez a kamara az égvilágon nem nyújt semmit. Fizetek a könyvelőmnek havi 5000 Ft-ot. Elvesztettem a krónikus betegség után járó kedvezményt, ami a mindenkori minimálbér 5 %-a volt, holott a betegségem fennáll, és rengeteget költök gyógyszerre. Elvesztettem a második diplomámért járó kedvezményt, hiszen nem dolgozom. Elvesztettem a veszélyességi pótlékot, hiszen nem dolgozom. Fizetnem kell a korábban ingyenes kéményellenőrzésért. Elvesztettem azt a lehetőséget, hogy a kórházban, a munkahelyemen mindössze 265 Ft-ért kétfogásos ebédet egyek. Elvesztettem azt a lehetőséget, hogy egy kollégám révén féláron vehessek csempészcigit. Elvesztettem 34 nap fizetett szabadságot, tehát amikor nem kellett dolgoznom, de a fizetést kaptam. Összességében sokkal többet kell költenem kevesebb, mint feleannyi pénzből. 

Nem anyagi veszteségként "elkönyvelhetem", hogy fölöslegessé váltam, elvesztettem az önbecsülésemet, elvesztettem egy csomó baráti kapcsolatot, megalázottnak érzem magam. Depressziós lettem. Terápiára nincs pénzem. 

A kollégáim pár hete felháborodva meséltek egy esetről, amikor is egy férfi megerőszakolt egy öregasszonyt. Persze jogosnak találtam a felháborodásukat, de egy idő után valami disszonánsnak tűnt. Csak mondták, mondták, és aztán rájöttem, mi a bajom ezzel. Nem maga a megerőszakolás ténye váltott ki belőlük ilyen indulatokat, hanem az, hogy ezt egy idős nővel tették. Talán undorítónak találták? Nem mindegy kit erőszakolnak meg? Egy fiatal nőt vagy egy öregasszonyt vagy akár egy fiút? Azt hiszem, mindegy. Az erőszak ténye az, ami felháborító, értsük már meg. Egy kiszolgáltatott ember kiszolgáltatottsága, az erővel, a hatalmi pozícióval való visszaélésé. Mindegyik áldozatnak szörnyű. Igen, a gyerekeknek talán szörnyűbb.

Ma reggel hallom a közértben valakiről: "Nyugdíjas – ráér." Ez is egy közhely, hamis igazságtartalommal. Több korombéli barátnőm már nyugdíjas, és alig érnek rá találkozni velem. Mik a fő akadályok:

1. Még dolgoznak, ha nem is állásban. A legjobb barátnőm magán angolórákat ad, de olyan jó tanár, hogy rengeteg tanítvány van, egymásnak ajánlják őt. Egy másik (pszichológus) napi szinten terápiát tart a lakásán.

2. Unokák. Unokákra vigyázni egyik fő foglalatossága a nyugdíjasoknak, sokszor a saját munkájuk mellett.

3. Betegségek: Sokuknak rendszeresen többféle orvoshoz kell menniük különféle nyavalyájuk miatt.

4. Van olyan hatvanas barátnőm, akiknek még él a 90 fölötti édesanyja, aki persze már segítségre, támogatásra szorul.

5. Van olyan nyugdíjas barátnőm – egyelőre unoka nélkül –, aki végre a szenvedélyének, ezúttal a festésnek élhet. Nemcsak fest, és kiállításokat szervez, de egy csomó önkéntes munkát is végez a Galériában és hasonló helyeken. Alig ér rá.

6. A nyugdíjasnak, akár bárkinek, fiatalabbnak, vásárolnia, főznie, takarítania kell. És ez is időigényes. Igen kevesen engedhetnek meg maguknak egy bejárónőt. 

Régen nem írtam a blogomba – talán lustaságból, nem is tudom. De tény, hogy nap mint nap történt velem valami, ami a fő témámhoz kapcsolódik.  1918. január 20-án lettem 63 és fél éves, és ez az én esetemben azt jelentette, hogy elértem a rám érvényes nyugdíjkorhatárt,, így nyugdíjba is mentem. Pechem van, mert 8 és fél évvel többet kellett dolgoznom, mint a régi, nőkre érvényes 55 éves korhatár, ugyanakkor szerencsém is van, mert másfél évvel kevesebbet kellett dolgoznom, mint a jelenlegi végső, 65 éves korhatár.  De én még szerettem volna dolgozni tovább a nyugdíj mellett. Csakhogy a törvény megtiltja a közalkalmazottak nyugdíj utáni tovább dolgozását. És kis kapu révén mégis sikerült még egy bő évet ráhúznom, mindenféle engedélyekkel, többek között minisztériumi engedéllyel. Életemben először egy bő évig jól kerestem: megkaptam a nyugdíjamat és a fizetésemet is. Erre váratlan fordulat történt: kirúgtak! Minden ok nélkül. Iletve az elhangzott ok az volt, hogy fiatalítani akarnak. Rögtön fel is vettek a helyemre egy huszonegy-kétéves lánykát, akinek ergoterapeuta OKJ-s végzettsége van. Azt nem tudom, erre mi szükség van egy gyermekpszichiátrián. Mert az is elhangzott, hogy nem jó a végzettségem. Kilenc évig jó volt?

Összetörtem, azóta nem találom a helyem. Próbálok másik állást találni, de úgy tűnik, – éppen a korom miatt – nem megy.

Mit vesztettem? Sok mindent. Először is havi kb. 250.000 Ft-ot – nagy érvágás. Másrészt a hasznosság érzését. Az önbecsülésemet. A lelki derűmet – mondhatom, depressziós lettem, amire amúgy is erős hajlamom van. Nem találom a helyem. Embereket is elvesztettem, akik körülvettek, és akiknek jó részét kedveltem, és ők is engem. Hirtelen, egy-két hét alatt megöregedtem: egy csomó testi bajom lett: tüdőgyulladás, ízületi gyulladás, bronchitis és reflux. Feltételezem, hogy a háttérben a lelki sokk állhat., amitől legyengült az immunrendszerem. Nem élvezem az új helyzetet, nem járok szinte sehová. Beguborkázom az otthonomba. 

Viszont mégis ért egy nagy örömhír: jön a negyedik unokám!