Régen nem írtam a blogomba – talán lustaságból, nem is tudom. De tény, hogy nap mint nap történt velem valami, ami a fő témámhoz kapcsolódik.  1918. január 20-án lettem 63 és fél éves, és ez az én esetemben azt jelentette, hogy elértem a rám érvényes nyugdíjkorhatárt,, így nyugdíjba is mentem. Pechem van, mert 8 és fél évvel többet kellett dolgoznom, mint a régi, nőkre érvényes 55 éves korhatár, ugyanakkor szerencsém is van, mert másfél évvel kevesebbet kellett dolgoznom, mint a jelenlegi végső, 65 éves korhatár.  De én még szerettem volna dolgozni tovább a nyugdíj mellett. Csakhogy a törvény megtiltja a közalkalmazottak nyugdíj utáni tovább dolgozását. És kis kapu révén mégis sikerült még egy bő évet ráhúznom, mindenféle engedélyekkel, többek között minisztériumi engedéllyel. Életemben először egy bő évig jól kerestem: megkaptam a nyugdíjamat és a fizetésemet is. Erre váratlan fordulat történt: kirúgtak! Minden ok nélkül. Iletve az elhangzott ok az volt, hogy fiatalítani akarnak. Rögtön fel is vettek a helyemre egy huszonegy-kétéves lánykát, akinek ergoterapeuta OKJ-s végzettsége van. Azt nem tudom, erre mi szükség van egy gyermekpszichiátrián. Mert az is elhangzott, hogy nem jó a végzettségem. Kilenc évig jó volt?

Összetörtem, azóta nem találom a helyem. Próbálok másik állást találni, de úgy tűnik, – éppen a korom miatt – nem megy.

Mit vesztettem? Sok mindent. Először is havi kb. 250.000 Ft-ot – nagy érvágás. Másrészt a hasznosság érzését. Az önbecsülésemet. A lelki derűmet – mondhatom, depressziós lettem, amire amúgy is erős hajlamom van. Nem találom a helyem. Embereket is elvesztettem, akik körülvettek, és akiknek jó részét kedveltem, és ők is engem. Hirtelen, egy-két hét alatt megöregedtem: egy csomó testi bajom lett: tüdőgyulladás, ízületi gyulladás, bronchitis és reflux. Feltételezem, hogy a háttérben a lelki sokk állhat., amitől legyengült az immunrendszerem. Nem élvezem az új helyzetet, nem járok szinte sehová. Beguborkázom az otthonomba. 

Viszont mégis ért egy nagy örömhír: jön a negyedik unokám!