63 és fél év volt esetemben a nyugdíjkorhatár, amikor is - közalkalmazott lévén - kötelező is volt nyugállományba vonulnom. Ez 2018 januárjában volt. Viszont, mivel egészségügyben dolgoztam, lehetett kérvényezni az egészségügyi államtitkárnál a továbbdolgozást. Szerettem a munkám, és kérvényeztem, igaz, hogy a korábbi 40 óra helyett csak heti harmincban. Életemben először kerestem viszonylag jól, hiszen egyszerre kaptam nyugdíjat és fizetést is. Nos, ez nem tartott sokáig, mert alig négy hónappal a kérvényem engedélyezése után egy főorvosnő buzgó segédletével kirúgtak. Nem is beszélt velem senki, csak hívattak a munkaügyi osztályra, és ott közölték a tényt. Ez az orvosnő soha nem látta, hogyan dolgozom (foglalkozásokat tartottam pszichiátriai beteg gyerekeknek), egyszer sem jött el az óráimra, csak folyosói pletykákból tudom, hogy a korom miatt rúgatott ki, mert fiatalítani akart. A lábam se érte a földet, és 43 év munkaviszony után még egy szerény búcsúuzsonnára sem került sor. Mint megtudtam, a nyugdíjas dolgozókat bármikor minden indok nélkül ki lehet rúgni, így tehetelen voltam. Az a huszonéves lány, akit tapasztalat nélkül felvettek a helyemre, és aki nyíltan megmondta, hogy ő majd gyógytornász szeretne lenni, egy éven belül fel is mondott. Ez a munkakör nem volt mindenkinek való. Most, a válság és a súlyos infláció miatt már nem tudok megélni a nyugdíjamból, pedig az valamivel az átlagnyugdíj felett van. Ezért állást kerestem, és találtam is. Igaz, csak félállást, de az pont jó nekem. Elmentem a jövendő munkahelyemre a papírokat intézni, mondtam a portásnak, hogy miért jöttem. Erre ő, egy, az ötvenes éveiben járó nő úgy nézett rám, mint egy marslakóra. 69 éves leszek a nyáron, ráadásul nem festem a hajam, így tiszta ősz vagyok, gondolom, ez még inkább öregít. Alig akarta elhinni, hogy dolgozni akarok. Pedig így lesz. Remélem, menni fog.