Régen gyakran hallottam, hogy az idő – legalábbis szubjektíven – egyre gyorsabban telik, az idősek számára pláne. Emlékszem a végtelenül hosszú, háromhónapos nyarakra, persze szerettem, hogy nem kell iskolába járni. Kétkedve fogadtam, hogy ez változni fog, de most magam is megtapasztaltam. Röpülnek a napok, mintha sürgetően közelednék a véghez. Ráadásul az idő szétfolyik, a napok összekeverednek, mert nyugdíjasként már nincsenek olyan kötelezettségeim, hogy egyik napon ezt, a másikon azt kell csinálnom. Volt olyan vasárnap, hogy konkrétan azt hittem, hétfő van. Keverem a napokat. Idős vidéki barátnőm mondja, hogy onnan tudja, hogy péntek van, hogy aznap viszik el a szemetet. Nincs rendszer az életünkben. 

Alig van tervem. A tervekhez jövőkép kell.

Lebegek a világban, az idő száguldó szárnyán – a halál felé.