12-én, hétfőn a balatonfüredi strandon eltört a karom, a bal alkarom alsó része. Véletlen baleset volt, de hozzájárulhatott, hogy csontritkulásom lehet, majd érdemes lesz megvizsgáltatnom. Csontritkulás, törékenyebb csontok, melyek ráadásul lassabban is forrnak be – ez is az öregedés velejárója. Hat hét gipsz. Most tanulom a félkarú életet, és napról napra jobban megy. Páran felajánlották a segítségüket, de nem szeretném igénybe venni. Nem szeretek segítséget kérni, és főleg nem szeretek kiszolgáltatott lenni.

Életem során már meglehetősen sok csontom tört el. Hétéves koromban egy nyári táborban a kulcscsontom (a kutya se törődött vele, hiába panaszkodtam a nevelőknek, akik ugyan el is vittek a tábor orvosához, aki szerint csak izomlázam van). Aztán középiskolás koromban, tornaórán svédszekrény ugrás közben eltört szintén a bal alkarom (középen), lehetett hallani a néma csöndben a reccsenést. Én tudtam, hogy nem leszek képes megugrani, de nem mertem nemet mondani. Aztán eltört az egyik lábujjam, amit jól bevágtam egy szekrénybe  – ezzel orvoshoz sem mentem, mai napig is ferde. Majd eltörött a metatarsus csontom, a lábfejem oldalsó csontja, miközben egy száraz nyári napom (rosszul) leléptem a buszról. Volt még bordatörésem, a hátamra estem egy lépcsőházban. Hú, de fájt hetekig! Aztán eltört a jobb felkarom, ami tíz hétig (!) volt gipszben válltól az ujjaimig, de ezt is megszoktam, és így utaztam el Angliába a lányomhoz és az újszülött Simon unokámhoz. A mostani törés... majd megszokom.

MIndent meg lehet szokni – mondta Pierre Bezuhov a Háború és békében. Az elkényeztetett, kövérkés arisztokrata fiatalember menetelt az orosz hómezőkön Kutuzov seregében, törte a lábát a bakancs, millió baja volt, és akkor volt képes ezt mondani: „Mindent meg lehet szokni.” Vagy Szolzsenyicinnek az Iván Gyenyiszovics egy napja c. kisregények a végén ott a mellbevágó mondat: Ez egy jó nap volt. (Szörnyű nap volt valójában.)

Próbálok ezek szellemében viszonyulni a bajokhoz, bár nem mindig sikerül