Öregedés

Öregedés

2017. február 26. Megint fogak

2017. február 26. - gimkat

Fájnak, rosszak. Tegnap a fogorvosom megszabadított két fogamtól. Előtte napokig nagyon fájt, mint kiderült, kettétört benne a gyökér. Csodálkoztam is, hogy ez saját fog volt, és még gyökérrel is rendelkezett. Most itt állok részben fogatlanul, ki tudja, mennyi ideig. Valahogy fogja pótolni, de hosszan, bonyolultan, és ki tudja, mennyiért. Utálom ezt. Ennél csak  a fenyegető protézis gondolatát utálom.

Tegnap megint leöregeztek. Egy ellenőr. Olyan rosszul tud esni. Mozgalmat kéne indítani az öregekkel való tapintatosabb bánásmódért.

Egyszer tudtam egy ilyen beszóláson nevetni: a munkahelyemen egy 12 éves autista kislány ámulva nézte, ahogy pingpongozom egy másik gyerekkel. Majd megszólalt: "Ahhoz képest, hogy milyen öreg, milyen jól pingpongozik."

Hát igen, ami a szívén, az a száján. Az autisták aztán végképp nem tudnak viselkedni. hacsak kitartóan nem nevelik, tanítják nekik. De mintha túl sok lenne az autista.

Szeretet, 2017. február 18.

A téma nem tartozik az öregséghez, legfeljebb annyiban, hogy idősödvén erről már valamivel többet tud az ember (lánya/fia). A barátom segített nekem a napokban, mégpedig úgy, hogy maga ajánlotta fel, nem is egyszer. Végül elfogadtam a segítségét, éltem vele, ami nekem korábban mindig nehezen ment. 

Ó, szeret engem! Na persze a maga módján. Dehát mindenki csak a "maga módján" tud szeretni. Ha ezt megértjük és elfogadjuk, máris könnyebb a lelkünk, az életünk.

Senior, 2017. február 18.

Koromnál fogva gyakrabban kell orvoshoz mennem, mint régen. Voltam nőgyógyásznál, aki lediktálta az asszisztensének, mit lát nálam, ott, alul. Elhangzott a senior szó. Sajnos értettem. Egyébként – köszönöm szépen – koromnak minden megfelel. 

A fogorvosnál is elhangzott ez a szó az ínyemről. Az ínyem is – láss csodát – megfelel a koromnak, tehát sorvadt, visszafejlődött, vacak. 

Nem akarok senior lenni. Vagy legalábbis ne mondják előttem. Bár junior lehetnék újra.

BKV ellenőrök, 2017. február 4.

Egy fél éve korán járok dolgozni, háromnegyed hatkor indulok, és fél 7-re bent kell lennem a munkahelyemen. Így a korai tömegközlekedésről szereztem némi tapasztalatot. 6 tájban, amikor felszállok a kisföldalattira, az tele van egyenruhás BKV dolgozókkal. Valamennyien 50 és 60 év közötti, meggyötört férfiak. Felteszem, korábban volt "rendes" állásuk, ahonnan különböző okokból el kellett jönniük. Talán mint egyetlen lehetőség maradt a BKV. Gondolom, minimálbért keresnek (feltételezésem szerint itt nincs közmunka), ami persze nem sok, de több, mint a semmi. 65 éves korukig kell dolgozniuk, akkor mehetnek nyugdíjba. Van köztük egy férfi, akit különösen csodálok. Szinte nyomorék, hajlott háta van, gondolom, súlyos gerincferdülés miatt. Manapság már szóba sem jöhet, hogy rokkantnyugdíjas lehetne. De hősiesen, sőt derűsen csinálja. Teszi a dolgát.  Talán örül, hogy legalább ez a munkája van, és nem szorul másokra. Le a kalappal mindannyiuk előtt. Hogy esetleg én is tiszteletreméltó lehetnék, mivel lassan 63 évesen napi 8 és fél órát dolgozom, és összesen csaknem másfél órát utazom, ez nem jut eszembe. Nem fizikai munkát végzek, és nyilván jobban is keresek, mint ezek az öregedő férfiak. És már alig egy évem van a nyugdíjig. Nekem jó. 

beteg vagyok, 2017. január 23.

Több mint egy hete beteg vagyok, bár ez nem függ össze az öregedéssel. Torokfájás, nátha, köhögés, hőemelkedés. De nehezen múlik. Sehogysem. Pedig még novemberben beadattam magamnak influenza elleni védőoltást. Bosszantó, de még dolgozni menni sem tudok. Pedig három kerek évig nem voltam betegállományban. Betegségek. Hát részben igenis a kor okozza. Decemberben ráharaptam egy friss, ropogós kenyérre, ami megsértette az ínyemet, amitől ott egy seb keletkezett. Ettől aztán az egész ínyem rettenetesen fájni kezdett. Kénytelen voltam vasárnap elmenni egy magán fogorvosi rendelőbe. Ott aztán ijesztgettek: ez itt egy tályog vagy ciszta, amit fel kell vágni, vagy kihúzzuk a fogát. (Elöl levő metszőfogról van szó.) Felírtak antibiotikumot, és adtak egy új időpontot a további kezeléshez. A gyógyszert lelkiismeretesen beszedtem, az ínygyulladásom el is múlt, de az antibiotikumtól kaptam egy gombás hüvelyi fertőzést. Na, irány a nőgyógyászat: Ott új kezelés, és hüvelytabletták. Hiába, egyik baj hozza a másikat. Mire mindez rendbejött, kezdődött a torokfájás. A munkahelyemen kaptam el, ez nem kétséges. Aztán nem javult, sőt elfajult. 

A nőgyógyász - rendes, idős úr - megvizsgált, és nagyjából rendben talált, de lediktálta az asszisztensének a szövegét, amiből rögtön felismertem a senior szót. „Alul" az állapotom koromnak megfelelő. Hát nagyon örülök. Mindig szembesítenek ezzel.

Megkérdeztem tőle, hogy a férjemnek kell-e használnia bármit is. Na persze férjem az nincs. Azt mondta, hogy neki nem kell. (Pedig kellett volna, neki is lettek tünetei.) De mért használtam a férj szót? Gyáva volnék? Ciki, hogy barátom van, akivel szexuális életet élek? Nem. Így volt egyszerűbb.

Jó egy hónappal az ínygyulladás után felkerestem a saját fogorvosomat ( a magánrendelőbe többé nem mentem el), rendben talált, azt mondta, már nincs gyulladás, de az ínyem állapotáról ő is "megemlékezett": ebben a korban sajnos már ilyen.

Tapintatosak ezek az orvosok, mégis állandóan szembesítenek az öregségemmel. Szar érzés.  

Új év. Új remények? 2017. január 8. vasárnap

Kint farkasordító hideg van. Én ezt szeretem. A lakásom viszonylag meleg, 20 fok körüli a hőmérséklet, valamiért nem tudom ennél melegebbre állítani a termosztátot. De így is hálás vagyok. Már tudok hálás lenni sok mindenért. Egyszerű dolgokért is.

62 és fél éves vagyok, egy év múlva mehetek nyugdíjba, tehát idén még nem. Ezt várom, de egy ideje fontolgatom, hogy félállásba dolgoznék tovább, ha lehet. (Törvény szerint csak külön engedéllyel lehet, mert közalkalmazott vagyok.)

Idén, júniusban újabb unokám születik, a harmadik – ezúttal a fiaméknál. Ettől nagyon lelkes vagyok. A fiam december 23-án hivatalosan is megnősült, feleségül vette azt a lányt, jövendő gyermeke anyját, akivel évek óta együtt él, és akit én nagyon szeretek. Nagyszerű teremtés.

Három gyerekem közül éppen a legkisebb és a fiú szánta rá magát erre először. De állítólag nyáron a kisebbik lányom is férjhez megy. Hivatalosan. Ahhoz a fiúhoz, akivel hosszú évek óta együtt él.  

Jobban vagyok: testileg és lelkileg is. Sosem megyek betegállományba, legalábbis az elmúlt három évben egy napot sem voltam. Imi barátom meg is kérdezte, miért nem. Magam is meglepődtem a válaszomon: „Mert nem szoktam beteg lenni.” Ez nagyjából igaz, bár hozzáteszem, ha beteg vagyok, akkor rögtön nagyon súlyosan leszek az, aminek többször kórház lett a vége.

Kevésbé vagyok fáradékony is, talán a vitaminoknak köszönhetően, amiket szedek, meg a hajnali munkakezdésnek. Bizony. Mert szeptember óta fél 7-re járok dolgozni, ami azt jelenti, hogy 5-kor kelek. De 3-kor már végzek, és ez nekem jobban megfelel.

Na de a témám az öregedés. Már lassan egy éve írom ezt a blogot, de sehol semmi visszajelzés, reakció. Igen, nem teszem ki a facebookra, meg nincsenek benne reklámok. Vagy nem érdekel a kutyát sem. Ez jellemző rám: rejtőzködve mutatom meg magam. Ahogy a könyvemben is, amit álnéven írtam.

Na de újra: a témám az öregedés. Szeretem nézni, sőt bámulni az embereket. Érdekelnek. Sokat utazom tömegközlekedéssel, így van módon idegeneket nézegetni. Van egy különös pár hajnalonként, 6 óra körül a Deák téri aluljáróban. 50 és 60 év közöttiek lehetnek, és bizony csúnyák. De minden jel szerint nagyon szeretik egymást, vagy legalábbis nagyon ragaszkodnak egymáshoz. Az erősen kopaszodó férfi talán hajléktalan, mindig egy nagy bevásárló kocsi van nála. Lehet, hogy benne van az összes cucca. A hasonló korú nő a haját nyilván festi, mert koromfekete. Kicsi, csúnyácska nő. Ő szokott később jönni. Ezek szerint nem laknak együtt. Na de a hajnali találkozások! Az öröm. A nő a férfi ölébe ül. Ennél tovább nem mennek, nem nyalják-falják egymást ízléstelenül. De nagyon összetartoznak. Szeretem nézni őket. Hiányozna, ha eltűnnének. 

Fejlődés, november 26.

Sokáig, nagyon sokáig hallgattam. Nem reagáltam bántó dolgokra. Egyrészt féltem, rettegtem, mit szólnának ahhoz, ha kifejezésre juttatnám a negatív érzéseimet, netán a haragomat (biztos meggyűlölnének érte, hittem). Másrészt nem is nagyon értettem a körülöttem lévő embereket tetteit, reakcióit, szavait, a motivációikról már nem is beszélve. Nem sokat értettem, csak ámultam-bámultam évtizedekig. Persze magamat sem értettem, de még csak azt sem értettem, hogy nem értek semmit.

Aztán elkezdtem beszélni, visszafeleselni. Őrült konfliktusokba bonyolódtam (főleg munkahelyeken, főnökökkel), rázúdítottam a dühömet emberekre (főleg egyre, de olyan áradatban, ami már nem csak neki szólt, és nem csak az ő tettei miatt). Csak mondtam, mondtam a magamét, talán pótolandó is a sok évtizedes hallgatást.

Mostanság már újra hallgatok többnyire. De ez már másféle hallgatás. Ez az elfogadás némasága. Annak a belátása, hogy nem változtathatok (és nem válthatok) meg senkit és semmit, nincs sok befolyásom a világra és a körülöttem élőkre. Ez már csak a nézelődés és talán az értés hallgatása. 

Remélem, ez valamiféle fejlődés.

Halálfélelem, november 8.

Igazából nem félek a haláltól, de elég sokat gondolok rá. Sok korombeli halt meg mostanában. Józsa Imre színész, aki velem egyidős volt, Kocsis Zoltán (csak két évvel idősebb nálam), Esterházy Péterről nem is beszélve, aki 66 évesen halt meg, mint anyám. Igen, anyám 66 évesen halt meg, a 66. születésnapja előtt három héttel. Olykor arra gondolok, hogy már négy évem sincs hátra. És hát, valljuk be, egyáltalán nem élek egészségesen: cigarettázom, nem sokat figyelek a táplálkozásomra, nem sportolok, stb. És van egy krónikus autoimmun betegségem is, ami miatt már volt egy szív- és egy lépinfarktusom. Szorgalmasan szedem a véralvadásgátlókat, de segít ez? Nem hiszem. Nincs messze a vég. Sokat gondolok arra is, hogy mit hagyok a gyerekeimre. Nos, emlékeket, köztük sok rosszat. Aztán a lakásomat, amit nemrég "becsméreltettem fel", csalódásomra korántsem ér annyit, mint reméltem, főleg, hogy az értékét három részre kell majd osztani. És némi pénzt, ami szintén nem túl sok, ha három részre lesz osztva. Azért még pár év jó lenne. Pár szabad év. Még bő egy évem van a nyugdíjig, de lehet, hogy utána is dolgozni fogok. Talán csak félállásban. Az nagy könnyebbség lenne. Várom ezt a szabadságot, már ha megélem. Ja, és hát szenvedni nem szeretnék. Meg másra rászorulni sem. Nincs is kire. Ha úgy alakulna... nem fogom hagyni. Majd megoldom.

Főnök, október 23.

Az új főnököm feleannyi idős, mint én, sőt még annál is egy kicsit fiatalabb, épp a fiammal egyidős. Egyszerű vidéki fiú, ápoló. Nem mondhatom, hogy tisztelettudóan viselkedik velem, tekintve a koromat és a jóval magasabb végzettségemet. Nincs nap, hogy ne utalna a koromra. Tegeződünk mint kollégák, de a szavai mindig a viccelődés és az igazi, bántó sértés között ingadoznak. Végül megtudtam, mit utál a legjobban: ha főnöknek szólítják. Egyáltalán nem tud azonosulni még ezzel a szereppel, különben is csak ideiglenesen kapott ún. szakmai vezető beosztást. Így aztán, a legutóbbi beszólásakor, amikor hajlott koromra hivatkozott, közöltem vele: Igenis, főnök. Felkapta a fejét, de vette a lapot. Megígérte, többé nem utal a koromra. Egyre jobb a kapcsolatunk. Humorral könnyebb elviselni az életet, mint sértettséggel. 

Beatles, október 8.

Na, ezt sosem hittem volna. Meséltem a tanítványaimnak arról a kapszuláról, melyet a világűrbe küldtek olyan dolgokkal, amelyek jellemzőek a földi emberi lényre. Köztük egy Beatles-szám, amit én zseniális ötletnek tartok, ha hírt akarunk vinni más tudatos lényeknek: ilyen a földi ember, van zenéje.

És láss csodát: nem tudták, ki/mi az a Beatles. Elképedtem. Lehetséges ez? A mai fiatalok nem ismerik már ezt a meghatározó, világhírű együttest? Új nemzedék, hiába. Mi minden fog még elfelejtődni? Hogy Bachot, Beethovent nem ismerik, azt fájó szívvel tudomásul veszem, na de, hogy a Beatlest sem... Elképesztő.

Más. Már kétszer is megkérdezték tőlem a gyerekek, hogy én miért nem vagyok nyugdíjas. (Látják, hogy már öreg vagyok.) Erre elmondom, hogy jogos a kérdés, de dolgoznom kell, mert felemelték a nyugdíjkorhatárt. 

Azt is meg szokták kérdezni (tapintatlanul, de hát ők nem tudják, hogy ez tapintatlanság), hogy hány éves vagyok. Néha megmondom, néha viccelődöm (ötven és a halál között), néha nem válaszolok. Erre találgatnak: ötvenvalahány, mire én: több, erre rögtön arra ugranak, hogy hetven, mire én: no azért annyi még nem. Aztán ebben maradunk.

Viszont jobban pingpongozom a legtöbb gyereknél, kamasz fiúkat is legyőzök. Egyszer egy autista kislány figyelve a játékomat, meg is jegyezte: "Ahhoz képest, hogy milyen öreg, egész jól játszik." Na, az autisták végképp nem ismerik a tapintatot. Ezt a sértést feltehetőleg dicséretnek szánta. Mulattam is rajta.

süti beállítások módosítása