Sokáig, nagyon sokáig hallgattam. Nem reagáltam bántó dolgokra. Egyrészt féltem, rettegtem, mit szólnának ahhoz, ha kifejezésre juttatnám a negatív érzéseimet, netán a haragomat (biztos meggyűlölnének érte, hittem). Másrészt nem is nagyon értettem a körülöttem lévő embereket tetteit, reakcióit, szavait, a motivációikról már nem is beszélve. Nem sokat értettem, csak ámultam-bámultam évtizedekig. Persze magamat sem értettem, de még csak azt sem értettem, hogy nem értek semmit.

Aztán elkezdtem beszélni, visszafeleselni. Őrült konfliktusokba bonyolódtam (főleg munkahelyeken, főnökökkel), rázúdítottam a dühömet emberekre (főleg egyre, de olyan áradatban, ami már nem csak neki szólt, és nem csak az ő tettei miatt). Csak mondtam, mondtam a magamét, talán pótolandó is a sok évtizedes hallgatást.

Mostanság már újra hallgatok többnyire. De ez már másféle hallgatás. Ez az elfogadás némasága. Annak a belátása, hogy nem változtathatok (és nem válthatok) meg senkit és semmit, nincs sok befolyásom a világra és a körülöttem élőkre. Ez már csak a nézelődés és talán az értés hallgatása. 

Remélem, ez valamiféle fejlődés.