Sosem viseltem túl jól a változásokat. Pedig – ma már tudom – az élet csupa változás. De oly sokáig olyan állandónak tűnt minden (langyos Kádár-korszak). De most konkrétan gondolok valamire: az üzletekre, boltokra. Évtizedekig volt egy kisbolt az utcánkban, három háznyira a mi házunktól. Csak épp kiszaladt az ember valamiért, ami épp hiányzott. Megszűnt, átalakult. Most szépségszalon, méghozzá méregdrága. (Fodrászhoz is a messzebb lévő régi kis fodrászatba megyek, a régi fodrászomhoz.) Máshol (messzebb) kell vásárolnom. Régen a jól ismert Keravillba mentem pl. egy villanykörtéért. A Keravill megszűnt. A guta megüt, hogy egy villanykörtéért el kell másznom a Media Markba. Különben is a régi villanykörte helyett elterjedt a LED, ami sokkal drágább, igaz, azt ígérik, hogy sokkal kevesebbet fogyaszt. Ugyancsak az utcánkban évtizedekig kitartóan működött egy MÉH-fiók egy pincében. Gyerekkoromba odavittem az összegyűjtött papírt. Több mint hatvan év után megszűnt, bezárt, más lett helyette, magam sem tudom, mi. Csoda, hogy eddig kitartott. Az Oktogonon ezer éve ott volt a Mosoly albuma fényképész-szalon. Megszűnt, bezárt, helyette valami sportbolt nyitott ki. Nincs már szükség fényképészekre, mindenki maga készíti a fotóit az okostelefonjával. Az Andrássy úton megszűnt egy nagy Óra-ékszer-bolt. Miért? Már órára sincs szükségük az embereknek, az időt a mobiljukon nézik. (Én még mindig a karórámon.) Utálom a plazákat, bár régen a Divatcsarnokot kedveltem. Minden óriási lett, a kicsik megszűntek. A nagyhal megeszi a kishalakat?

Bezárt az egyik kedvenc antikváriumom is, helyette kávézó nyílt, egy nagy, nemzetközi kávézóhálózat tagja. Jól ismert könyvesboltok zártak be, helyette könyváruházak nyíltak. (Bár mára, úgy tűnik, bebuktak.) Minden változik. Nekem ezt nehéz követni – nyilván a korom miatt.

Rengeteg utcanév megváltozott. Azok a változások nem zavarnak, amik a rendszerváltozás táján történtek, de a pár éve hozottak nagyon. Nekem a Moszkva tér mindig Moszkva tér marad. A Roosevelt tér is jó volt nekem, hiszen Széchenyiről annyi minden van elnevezve. 

Régen a mozik szerint tájékozódtam mint nagy filmrajongó. Nem, nem is filmrajongó voltam, hanem kifejezetten mozirajongó. Vörös Csillag, Szikra, Mátra, Duna, Május 1. stb. A mozinevek is megváltoztak, vagy a régi mozik megszűntek, más valamivé váltak.

Mi a helyzet a vendéglőkkel? Jó pár volt a környékünkön, mindegyik pár perc sétányira a lakásunktól. Aradi utcai kisvendéglő. A házat is lebontották, ahol volt. Jósika utcai kisvendéglő, legendás hely. Már rég más a funkciója. A Sörkert a Köröndön, pontosabban kicsit feljebb az Andrássy úton. Hangulatos kerthelyisége volt nagy fákkal a belső udvarban, az esküvőm után is odamentünk. Aztán bezárt, és elegáns kínai étteremmé alakították, ami igen hamar ugyancsak bezárt, nyilván csődbe ment. Azóta romlik, oszlik, rohad szét, pusztul, semmi nincs a helyén. A köröndi cukrászda. Ez sok mindennel próbálkozott, bár mindig a vendéglátó iparon belül, de rengetegszer volt tulajdonosváltás. Most éppen indiai étterem, ami nem is lenne baj, de nem üzemel a kerthelyisége. Vajon miért nem? Olyan jó volt ott kint ülni. Végül a Bajza utcai MÚOSZ székház vendéglője, ami sokáig a pincében üzemelt. Két, igen két forint volt ott az isteni finom rántott leves. Az épületet eladták, éveken át az is pusztult, mostanában kezdték meg a felújítását, és állítólag a Magyar Művészeti Akadémiáé lesz. Na, oda se megyek többé.  

Nehezen szokom a szép új világot.

Nemrégiben írtam, hogy a párom (a párom?) szeret a maga módján. De hát mindenki a maga módján szeret, tettem hozzá elnézően. Ez most is így van: talán szeret (inkább kedvel) a maga módján, de éppen engem elhagyóban van két hete. Mert egy másik nőt is szeret (persze a maga módján). Most akkor elhagyott engem? Nagyon úgy tűnik, de mégsem vagyok benne biztos. Ez most nem önáltatás, hiú remény, csak ismerem őt.

De hogy a blogom témájához közelítsek, mit is jelent ennyi idősen elhagyatva lenni? Hát annyit, hogy kész, vége, kaput. Ennyi volt. Több nem lesz. Mármint párkapcsolat. Ez már negyven év fölött is felmerül, nemhogy hatvan fölött. Igaz, az eddigi életem erre rácáfolt, rácáfolt akkor is, amikor nem tettem semmit a dolog érdekében.

Fáj-e? Igen, fáj, de nem annyira, mint várható lenne. Talán mindig is tudtam, sejtettem, hogy ez lesz. Meg aztán már annyit szenvedtem életemben... lehet, hogy kifogytam a szenvedés képességéből. Már kiszenvedtem magam egy életre? Lehet. Nem tudom. Jobban sajnálom őt, mint magamat.  

Aki öreg, az csúnya, tartjuk. "Nem elég, hogy csúnya, de még fáj is" – így hangzott egy jeles barátom klasszikus mondása. Arról, hogy mi a szép és a szépség, már rengeteget írtak, gondolkoztak róla. A rútságról – talán az egy Umberto Eco (A rútság története) kivételével már jóval kevesebben. Már a téma is taszító, ezek szerint.

A szép ellentéte volna a csúf? Nem ilyen egyszerű. A szép általában sima, finom bőrű, kerekded (mint egy csecsemő), jó illatú (persze csak ha tisztába teszik, fürdetik), arányos (ez ugyan vitatható, hiszen egy csecsemő nem arányos: túl nagy a feje). A rút (és az öreg) nem sima bőrű, sőt ráncos, fonnyadt. Ezt nem szeretjük, nem tartjuk tetszőnek, inkább taszítónak. De mi van az aszalt gyümölcsökkel? Azokat szeretjük, finomnak tartjuk. Talán látjuk bennük eredeti magánvalójukat?

A ruhákat, ágyneműket vasaljuk (már aki), mert a gyűröttet nem látjuk szépnek. A plasztikai sebészek fő feladata a gyűrött, ráncos bőr kisimítása. Ezzel ugyan csak féleredményt érnek el, mert az ára a beavatkozásnak a természetellenesség. Ami természetes (az öregedés is az), az már nem (mindig) szép?

Egy fiatal is tud csúnya lenni, pl. ún. rossz alakkal, csúnya (?) arccal, ami feltehetőleg nem arányos vagy nem szimmetrikus. Egy öreg lehet szép? Szerintem igen. Ha harmonikus, ha nem álcázza magát másnak, amilyen.

És akkor még nem is szóltunk a koronként változó szépségideálról. "Csúnyaságideál" ugyan nincs (kimondva), de a szépség megítélésével együtt változhat. Azokban a közösségekben, amelyekben nagy respektje volt a (bölcs és tapasztalt) öregeknek, feltehetőleg nem látták őket csúnyának. Vagy ha igen, ezt elnézték neki – más erényei okán.

Manapság rosszul állunk az öregség és a rútság megítélésében. Szépség- és fiatalságkultusz van. Jó ez? 

Baljós jeleket látok hajnalonta, melyek mintha arra utalnának, hogy apadóban a szerelem. Egyszer láttam az öregecske-csúnyácska nőt – egyedül ülni a padon. Ő érkezett volna előbb? De eddig mindig a férfi jött korábban.

Aztán már kétszer is azt láttam, hogy ülnek egymás mellett (nem túl szorosan), a férfi újságot olvas, a nő meg rágicsálja a reggelijét. Az újságolvasás (manapság az okostelefon böngészése) klasszikusan azt jelentette, hogy az egyik fél (többnyire a férfi) már nem érdeklődik annyira a partnere iránt. 

Aggódom.

Mióta – talán meggondolatlanul – közzétettem a facebookon a blogom nevét, és ezáltal még a kollégáim is olvashatják a bejegyzéseimet, kicsit óvatosabb vagyok a témákkal.

A kollégáimról régebben se írtam, kivéve a főnökömről, most mégis írok egy kolléganőmről, aki valószínűleg ezt nem olvassa, mert nem szokott internetezni, se facebookozni saját bevallása szerint.

Nos egyidősek vagyok. Sőt én vagyok a fiatalabb négy hónappal. Csakhogy ő legalább 15 évvel fiatalabbnak néz ki nálam. Szép az arca, szép (nyilván festett) szőke haja van, ráncokat nem látok rajta, és még az alakja is jó. Rendkívül ápolt, jól is öltözködik. Hogy lehet ez? Rossznyelvek szerint botoxozni jár. Én ezt nem tudom megállapítani, természetesnek tűnik az arca. Annyit egyszer elárult, hogy a száját feltölteti. Mivel egész életében a szépségiparban dolgozott (fodrászként), nyilván jár rendszeresen kozmetikushoz, aki ki tudja, milyen csodákat csinál vele. Sminkeli magát, de nem túlzottan, elég finom, diszkrét ízléssel. 

Mi lehet a titka? Valljuk be egészségesebben él, mint én. Pl. nem cigarettázik. Meg elmondása szerint szokott tornázni. Vigyáz a táplálkozására. Azt nem mondhatom, hogy keveset dolgozott, dolgozik, mert évtizedek óta fodrászkodik (ami, ugye, állómunka). Éveken át napi 12 órákat dolgozott. Még gyerekeket is szült (kettőt), és nevelt fel, így a gyermektelenséget sem "okolhatjuk" a szépségéért, ami ugyebár könnyebb élettel jár.

Vannak trükkjei. Elmondta egyszer, hogy a hátán alszik, már nem emlékszem, hogy milyen pózban, mert akkor nem rácosodik. Én ilyesmire képtelen lennék.

A magánélete? Nem volt olyan viharos és fájdalmakkal teli, mint az enyém: több mint negyven éve él a férjével, ugyanazzal a férfival, és feltehetőleg jól. Talán ez is számít. Nyugodt, derűs, kiegyensúlyozott nő, talán ez lehet a legfőbb titok.  

Meg a genetika. Ki tudja? Én nem tudom. De tényleg vonzó nő. Szinte irigylésre méltó. Csak azért írom, hogy szinte, mert nem szoktam irigykedni. Azt hiszem, senkire és semmiért. Se azért, mert fiatal, se azért, mert szép, se azért, mert gazdag. Talán csak az okosságot irigylem. A nálam sokkal okosabbat... és azt, aki sokkal többet tud... azt azért tudom irigyelni.

Meg aztán én is voltam szép. Leginkább a harmincas éveimben. Mert boldog voltam, és a boldogság szebbé tesz. 

Valljuk be, a férfiak szebben öregszenek, mint a nők. Legalábbis akkor, ha vigyáznak magukra, ha nem híznak el, ha mozognak, és ha nincs káros szenvedélyük. Ezek a feltételek persze a nőknél is fontosak, lehet egy nőnek is "szépen öregedni", ahogy mondani szokták, némi megengedő elnézéssel. Sőt egyszer egy nőrajongó férfi ismerősöm azt mondta: a nők szépsége a csontjaikban van.

Mégis. Egy hatvanéves nő igen ritkán a férfivágyak tárgya, bármennyire jól is tartja magát. Fordítva viszont gyakran megtörténik: egy fiatal lány beleszeret egy nála húsz, harminc vagy akár negyven évvel idősebb férfiba. Lehet ezt magyarázni apakomplexussal, biztonságra törekvéssel, amit többnyire a korosabb férfiak tudnak nyújtani. De igenis sokszor erős szexuális vonzalom áll a háttérben. Szép és vonzó lehet egy korosodó férfi. Az ősz haj a férfiaknál megbocsátható, sőt tetsző, nőknél viszont koránt sincs így.

Két film jut eszembe, egy régebbi: az Elégia, ami Philip Roth regényéből készült, s amelyben a gyönyörű Penélope Cruz beleszeret a nála negyven évvel idősebb férfiba, akit Ben Kingsley alakít. És hiteles. Én is beleszeretnék az öreg és kopasz Ben Kingsley-be. 

A másik film egész friss: A Testről és lélekről Enyedi Ildikó rendezésében. Itt nemcsak jóval idősebb a férfi a lánynál, de még béna is az egyik karja. De a szerelem megesik, utat tör – ellenállhatatlanul. Az „öreg” Morcsányi Gézába én is bele tudnék szeretni, húszévesen is.

A férfiak öregkorukig tudnak gyermeket nemzeni, nos a nőknél ez is be van határolva.

The life is unfair. Used to be it. Ezt állítólag Bill Gates mondta. Igaza van. 

Eddig csak olyat láttam, hogy a férfi ül a peronon, és várja a nőt, vagy már együtt ülnek nagy összhangban. Most láttam először, hogy felszedelődzködnek, felveszik a kabátjukat, és elindulnak. A férfi két fejjel magasabb a nőnél. Vajon hová mennek?

Már írtam róluk, de a fantáziámat nem hagyják nyugodni. Igen, elég furcsák. Minden reggel, pontosan 6-kor látom őket a Deák téri metróállomáson, lent a síneknél. Úgy saccolom, hogy az ötvenes éveik közepén járhatnak. Nem szép emberpár: a férfi kopaszodó, mindig egy nagy bevásárlókocsi van nála, a nő kicsi, alacsony, fekete hajú, de nyilván festi a haját. Nem laknak együtt, csak hajnalonként találkoznak. Szeretik egymást. Először általában a férfi jelenik meg, leül a padra, aztán a metrókocsiból kiszáll az asszony, és a férfihoz siet. Van úgy, hogy már mindketten ott vannak, és számtalanszor látom, hogy a kis nő a férfi ölébe ül. Annak még sosem voltam tanúja, hogy együtt elmennek valahová.

Talán a férfi hajléktalan, a nő meg a családjával él, ahová nem viheti a férfit. Mindezt csak elképzelem. Nem gondolom, hogy a nőnek férje és gyerekei lennének, talán az idős édesanyjával lakik. A férfinak talán nincs munkája, valamiért úgy gondolom, hogy az asszonynak lehet. 

Furcsa pár, de ragaszkodnak egymáshoz. Figyelem, tanulmányozom őket szemérmetlenül. Imádom bámulni az embereket. Szeretnék többet tudni a furcsa párról is.

A múlt héten kértem egy nap szabadságot, 7-ére, keddre. A főnököm elfelejtette, így amikor nem mentem be dolgozni, egyből azt hitte, hogy bizonyára meghaltam. Ő maga mondta el ezt másnap, szerdán. (Mondtam neki viccesen, hogy ha meghalok, majd szólok.) Minek köszönhetem ezt? Ha egy megbízható és mindig pontos ember nem megy dolgozni, akkor a legrosszabb ötlik az emberek agyába? Vagy egyszerűen a korom miatt? Egy "öregasszony", ha nem megy be dolgozni, annak csak egy oka lehet: bizonyára meghalt.

Végül is van benne valami.

Más. Tegnap felhívtak egy közvélemény-kutatás keretében. A Liget-projektről akartak kérdezni, de mivel már elmúltam 60 éves, nem tartoztam a mintába, nem érdekelte őket a véleményem. Pedig van! Nagyon is van. Lehet, hogy élek még 20-25 évig, ráadásul a városliget közelében lakom. Nekem nagyon nem mindegy, hogyan tervezik tönkretenni. De a véleményemre már nem kíváncsiak. Ennél már csak azok a közvélemény-kutatások durvábbak, ahol a célközönség 18 és 49 év között van. Vajon miért? (Még) én is élek, vásárolok, dolgozom, táplálkozom, öltözködöm, közlekedek, gyakorlatilag ugyanúgy élek, ahogy egy harmincéves. De nem vagyok a reklámok és egyebek célközönsége. Vajon miért? Mivel (valamivel) jobban keresek koromnál fogva a fiatalabbaknál, "jobb" fogyasztó vagyok, mint ők. Akkor miért írnak le? Sértő és megalázó. És értelmetlen is. Csoda, hogy még szavazhatok, részt vehetek a választásokon. Vajon meddig?  

Hiába a sok-sok évi terápia, még mindig felfedezek magamban olyan tulajdonságokat, amikről nem volt tudomásom. Vagy magamtól jövök rá, vagy felhívják rá a figyelmemet. És ezek nem túl jók. 

Egy barátnőm, akinél 9 napot töltöttem Norvégiában vendégként, az ő meghívására (igaz, a saját költségemre) "szociálisan unintelligensnek" nevezett. És sajnos igaza volt, bár elég bunkón és utólag adta ezt tudomásomra. Ha rögtön szól, tudtam volna változtatni, bár kétségtelen, hogy jobb lett volna ha magamtól kapok észbe. Nehezen alkalmazkodom másokhoz – legalábbis az együttélés során, szűk helyen. (Kb. 18 nm-en laktunk hárman.)

A másik: Irtó nehezen vagy sehogysem viselem el a kritikát. Kiborulok tőle. Képes vagyok szakítani miatta. De miért? Talán ha bírálnak, azt úgy értelmezem, hogy nem fogadnak el (a hibáimmal együtt), tehát nem is szeretnek.

Lehetséges-e fejlődés idősebb korban? Remélem, hogy igen.

A kudarcot is rettenetesen nehezen viselem, pedig sok részem volt benne. Különben is „ kudarc a valóság egyenes beszéde”, ahogy anyám írta. Legkevésbé azt a kudarcot viselem, ami a szakmámat éri, amiről meggyőződésem, hogy értek hozzá. 

Mint ahogy a dicséretek közül is az a legértékesebb, amikor olyan teljesítményemről, tulajdonságomról szól, amihez "hivatalból" nem kell értenem, ami nem az általam elgondolt fő tulajdonságom. Például, amikor jártam tornázni úgy a harmincas éveim közepe táján, és egy társnőm azt mondta szinte irigykedve: "Te milyen rugalmas vagy." Na, ettől a mennyekbe repültem. Vagy amikor a gimiben csak hatan tudtuk jól megoldani a röpdolgozatban feladott matekpéldát a negyven gyerekből, ebből öten fiúk voltak, és a Műszaki Egyetemre készültek. A tanár kiemelte, hogy G. K. (én) biztosan nem puskázott, mert egy másik úton jutott el a helyes megoldáshoz. Megint repülés és mennyek.