Pénteken rossz napom lehetett a munkahelyemen, mert megbántottam egy gyereket, amit máskülönben sosem teszek. Tulajdonképpen gyerekes bosszút álltam. A kislány enyhén szellemi fogyatékos, első osztályos. Azt mondja nekem persze tegezve: – Neked biztos nincs gyereked, mert te öreg vagy. – Erre én gondolkozás nélkül ezt vágtam vissza: – Te meg nagyon buta vagy!

Nincs vége, mert a gyerek a maga szintjének megfelelően visszavág, kántálva a régi mondókát: – Aki mondja másnak, az mondja magának!

Minden változatlan: reggelente ott vannak. A férfi sokszor újságot olvas, a nő rágicsálja a reggeli zsemléjét. De miért kezdtem emiatt aggódni? Miért gondoltam rögtön arra, hogy ez már az elidegenedés jele lenne? Lehet, hogy éppenséggel a magasabb fokú intimitás jele. Várjuk egymást, együtt vagyunk, te olvasol, én reggelizem. Mi már ezt is megengedhetjük magunknak. Sok időnk van még. Majd beszélgetünk is, ölelkezünk is. Nincs semmi baj. Remélem.

Legjobb hallgatni. Csendben maradni. Nem terhelni másokat. Nem vádolni másokat. A fájdalom magánügy. A magány végképp magánügy. Legalábbis ha meg akarod őrizni a méltóságodat. Ezt soha senki nem fogja értékelni, de te értékelheted magadban. 

A láb, a fog, az agy, a haj stb után most nem a testrészemről lesz szó. (Nem a tongue-ról, hanem a language-ről, a speechről lesz szó.) Változik a beszélt nyelv, ez köztudott. De olykor megdöbbenek, hogy milyen szavakat és kifejezéseket nem ismernek már a mai kamaszok.

Azon nem vagyok meglepve, hogy egyikük sem hallott még a kontyalávalóról, én sem hallom már régóta. Talán azért, mert már nincsenek decens úrihölgyek, akik beérik egy kortyocska édes likőrrel.

A tantusz is ismeretlen számukra, de ez is érthető, régóta nincs már, ahogy utcai telefonfülke is alig. Így persze azt sem hallották, hogy "leesett a tantusz" átvitt értelemben.

"Hát ez tiszta lutri." – ezt sem ismerik, nem tudván azt sem, hogy a lottó őse a lutri volt. Pedig ezt akár tudhatnák is, ha elolvasták volna a Légy jó mindhaláligot.

Oldalborda, „bemutatom az oldalbordámat": ezt sem értik, igaz, én sem hallom már évtizedek óta.

És az egyik régi kedvencem: "Ezt vigye a patikába!", mondták régebben a pincérek sértődötten, ha kevesellték a borravalót. Ma már nem mondják, ami nem is csoda, tekintve, hogy milyen drágák lettek a gyógyszerek.

Lehet még ilyeneket gyűjteni.

Mindig úgy hittem, gondoltam, hogy nekem nincs semmi absztrakciós képességem, az elméleti dolgok nem érintenek meg. De ez talán nem egészen így van. Ha bármivel találkozom az életben, rögtön igényem van rá, hogy tudományosan is megközelítsem. Személyes, illetve családi, baráti, partnerkapcsolati érintettség miatt vettem könyveket a Borderline személyiségzavarról, a skizofréniáról, persze a depresszióról is, többet is, aztán a kényszerbetegségről, az alkoholizmusról és egyéb függőségekről, pl. a kodependenciáról, aztán a nárcizmust tanulmányoztam, most meg megvettem Simone de Beauvoir klasszikus művét, Az öregséget. Mohón olvasom. A hospice és a halál témakörébe még nem ástam bele magam. Talán már csak ez van hátra.

Amikor 22 éves voltam, mindenki 15-16-nak nézett. Emlékszem, amikor először mentem el a későbbi férjem barátaival kirándulni, és ő bemutatott nekik, mindenki elképedt. János egy ilyen kislánnyal jár? Amikor terhes lettem nemsokára, elmentem az ortopédiára lúdtalpbetétért, és az orvos gyanakodva méregette a gömbölyödő pocakomat: ez a kislány gyereket vár? Amikor megszültem a kislányomat (22 és fél évesen, ötödéves egyetemistaként és férjezett asszonykén), és a szülőszobáról betoltak a betegszobába, négy nő kapta fel döbbenten a fejét: ez a kislány most szült?

Mára megváltoztak a dolgok. Elértem, sőt meghaladtam a koromat. Fölösleges bérletet vennem, mert egyik ellenőr sem kéri. Pedig teljes árút kéne vennem mint dolgozó ember. 

Hol fiatalabbnak, hol idősebbnek nézünk ki a korunknál. És aztán jönnek az ostoba megjegyzések ezzel kapcsolatban: "Nyugodtan letagadhatnál tíz évet." "Korodhoz képest nagyon jól nézel ki." Köszönjük, mi, öregek nem kérjük a dicséreteket. Persze a rosszindulatú megjegyzéseket sem.

Feltehetőleg nagyon szarul. Tegnap a főnököm kifejezetten mondta valamire, hogy ne szorongjak (pedig nem is szorongtam), később meg aggódva kérdezte, hogy vagyok. Mondtam neki, hogy fáj a lábam (nem részleteztem, hogy a csípőízületem, de alig tudtam hazavánszorogni).  Azt mondta, hogy ugye, nem halok meg. Meghalás? Így nézek ki, hogy ez jut eszébe rólam? Igaz, a szemem egy árpától a duplájára dagadt, na ilyen se volt még.

A magánéletemről (ami gyakorlatilag nincs is) nem szóltam egy szót sem.

Nem olyan rossz öregnek lenni. De van néhány feltétele: ne légy magányos, ne szenvedj betegségektől és fájdalmaktól, legyen valami elfoglaltságod, amit örömmel végzel, végül pedig ne nyomorogj. 

A legjobb, legmegbízhatóbb testrészem, a lábam elkezdett fájni. Munka után alig tudok hazacsoszogni. Utána le kell feküdnöm. Kenegetem ízületekre való kenőcsökkel. Lúdtalpas vagyok régóta, talán ezért. Kényelmes cipőket hordok, de hiába. Fáj, a fenébe is. Megint el kell mennem reumatológushoz. De éppen menni nehéz. Ráadásul előbb el kell mennem a háziorvoshoz beutalóért. Oda is menni és persze munka után. Szar dolog ez az öregedés.

Hát elmentem a CEU-tüntetésre, és nem bántam meg. Rengetegen voltunk, de valóban rengetegen, több tízezren. és sok-sok idős ember is. Négy ismerőssel találkoztam mindössze, korombeliekkel, illetve nálam idősebbekkel. Számolnia kell ennek a kormánynak az idős korosztállyal is, de nem nyamvadt karácsonyi Erzsébet-utalványokkal és az inflációnál kisebb nyugdíjemeléssel.