Aki öreg, az csúnya, tartjuk. "Nem elég, hogy csúnya, de még fáj is" – így hangzott egy jeles barátom klasszikus mondása. Arról, hogy mi a szép és a szépség, már rengeteget írtak, gondolkoztak róla. A rútságról – talán az egy Umberto Eco (A rútság története) kivételével már jóval kevesebben. Már a téma is taszító, ezek szerint.

A szép ellentéte volna a csúf? Nem ilyen egyszerű. A szép általában sima, finom bőrű, kerekded (mint egy csecsemő), jó illatú (persze csak ha tisztába teszik, fürdetik), arányos (ez ugyan vitatható, hiszen egy csecsemő nem arányos: túl nagy a feje). A rút (és az öreg) nem sima bőrű, sőt ráncos, fonnyadt. Ezt nem szeretjük, nem tartjuk tetszőnek, inkább taszítónak. De mi van az aszalt gyümölcsökkel? Azokat szeretjük, finomnak tartjuk. Talán látjuk bennük eredeti magánvalójukat?

A ruhákat, ágyneműket vasaljuk (már aki), mert a gyűröttet nem látjuk szépnek. A plasztikai sebészek fő feladata a gyűrött, ráncos bőr kisimítása. Ezzel ugyan csak féleredményt érnek el, mert az ára a beavatkozásnak a természetellenesség. Ami természetes (az öregedés is az), az már nem (mindig) szép?

Egy fiatal is tud csúnya lenni, pl. ún. rossz alakkal, csúnya (?) arccal, ami feltehetőleg nem arányos vagy nem szimmetrikus. Egy öreg lehet szép? Szerintem igen. Ha harmonikus, ha nem álcázza magát másnak, amilyen.

És akkor még nem is szóltunk a koronként változó szépségideálról. "Csúnyaságideál" ugyan nincs (kimondva), de a szépség megítélésével együtt változhat. Azokban a közösségekben, amelyekben nagy respektje volt a (bölcs és tapasztalt) öregeknek, feltehetőleg nem látták őket csúnyának. Vagy ha igen, ezt elnézték neki – más erényei okán.

Manapság rosszul állunk az öregség és a rútság megítélésében. Szépség- és fiatalságkultusz van. Jó ez?