Nemrégiben írtam, hogy a párom (a párom?) szeret a maga módján. De hát mindenki a maga módján szeret, tettem hozzá elnézően. Ez most is így van: talán szeret (inkább kedvel) a maga módján, de éppen engem elhagyóban van két hete. Mert egy másik nőt is szeret (persze a maga módján). Most akkor elhagyott engem? Nagyon úgy tűnik, de mégsem vagyok benne biztos. Ez most nem önáltatás, hiú remény, csak ismerem őt.

De hogy a blogom témájához közelítsek, mit is jelent ennyi idősen elhagyatva lenni? Hát annyit, hogy kész, vége, kaput. Ennyi volt. Több nem lesz. Mármint párkapcsolat. Ez már negyven év fölött is felmerül, nemhogy hatvan fölött. Igaz, az eddigi életem erre rácáfolt, rácáfolt akkor is, amikor nem tettem semmit a dolog érdekében.

Fáj-e? Igen, fáj, de nem annyira, mint várható lenne. Talán mindig is tudtam, sejtettem, hogy ez lesz. Meg aztán már annyit szenvedtem életemben... lehet, hogy kifogytam a szenvedés képességéből. Már kiszenvedtem magam egy életre? Lehet. Nem tudom. Jobban sajnálom őt, mint magamat.