Olykor látok párokat, szerelmes(nek tűnő) párokat, akik már igazán nem nevezhetők fiataloknak, inkább középkorúaknak. Mindig egyértelmű számomra, ha nemrégiben kerültek össze. Csók, ölelés, rajongó pillantások. Biztosan tudom, hogy nem régi házasok, azok ilyesmiket sosem tesznek. Utóbbiak nem feltétlenül unottak vagy szeretetlenek, de látszik rajtuk a nem feltétlenül rossz értelembe vett megszokás. Ha két ötvenes szerelmes pillantásokat vet egymásra, tudom, hogy friss egymásra találás. Látok ilyeneket, és bizony csodálkozom. Egyszerűen azon, hogy lehetséges ilyen.

Tegnap jöttem meg Prágából. Most nem úti beszámoló fog következni, mert nem az a blogom fő témája.

Sokat közlekedtem a prágai metrón és buszokon. És MINDIG átadták az ülőhelyet. Kivétel nélkül mindig. Sőt, olyan eset is volt, hogy egy anyuka szólt a 8-9 éves kisfiának, aki vele szemben ült, hogy adja át nekem az ülőhelyét. Ilyen Budapesten elképzelhetetlen. Hébe-hóba átadják ugyan a helyüket, nagyon ritkán, de nálunk a gyerekeket nem erre nevelik. Sőt, az anyák gyermekük vélt érdekében, védelmében biztosítják a gyereküknek a helyet. És nem a kicsikről beszélek, hanem a stramm iskolásokról, akiknek nem gond állni. Izraelben is hasonlót tapasztaltam: ugranak a fiatalok átadni a helyüket az idősebbnek. Nálunk ez miért nincs így? Költői kérdés.  

Egész életemben valahogy kívülálló voltam, a periférián léteztem. Gyerekkoromban is. Ennek nyilván alkati, attitűdbeli okai is vannak, meg gyermekkori történések is okozzák, de a napokban ráébredtem valamire. Persze a mostani (feltehetőleg utolsó) munkahelyemen se tudtam igazán betagozódni, annak ellenére sem, hogy próbáltam barátkozni a kollégáimmal, és alapvetően kedves, segítőkész vagyok mindenkivel. Sok téren nyitott vagyok minden újdonságra. Egy ideje fontolgatom, hogy csináltatok magamnak egy diszkrét tetoválást. Egy fektetett nyolcas (a végtelen jele) vagy egy violinkulcs tetszene igazán. A bokámra terveztem. Amikor ezt megemlítettem egy fiatal, a húszas éveiben járó, számos, feltűnő tetoválással büszkélkedő kolléganőmnek, láttam az arcán az elborzadást. És akkor leesett a tantusz! Nem tud mit kezdeni egy idősebb nővel. El se tudja képzelni, hogy közös hangot üthetnénk meg. Mivel a munkahelyemen én vagyok a legidősebb (eltekintve egy félállású, nyugdíjas orvosnőtől), most már a korom miatt is kirekesztődtem. Azóta, hogy erre rájöttem (mármint hogy számukra én egy külön világhoz tartozom, holott valójában erről szó sincs, én legalábbis ezt nem érzem), már nem beszélek. Még kevesebbet beszélek, mint eddig. Félrevonultam. Sok öregember és öregasszony teszi ezt - és nem jószántából. Nyilván érzik a kirekesztést. Ahogy most már én is. Nem szeretném senkire rátukmálni magam. Most mondjam azt, hogy hé, én is ember vagyok?!

Éppen ma negyven éve, 1976. augusztus 13-án, pénteken volt az esküvőm. 40 év! Elképzelhetetlenül sok, egy egész élet. Nem voltunk babonásak, így fogadtuk el a felajánlott dátumot: 13-át, pénteket, pedig még rá is kérdeztek a bejelentkezésünkkor, hogy nem gond-e. Minimalista esküvő volt, lehet mondani. Két tanú, és két anya rajtunk kívül. Nem is mondtuk meg másnak. Apáink nem jöttek el: a férjem nem is hívta a sajátját (gyűlölte), az enyém meg már fekvő beteg volt. Rajtam egy kékfestő szoknya volt (akkoriban divat), ez jelentette az ünnepi öltözetet. A férjem elég durván elküldte az ajánlkozó fényképészt. Köszönte, de nem kért a szolgáltatásaiból. De nem is köszönte. Amikor az adminisztráció zajlott, aláírások, iratok, személyik egyeztetése, az anyakönyvvezető rá is szólt: Ne unja már ennyire! Bizony, flegmatikus volt. Pedig ő akarta igazán a kapcsolatunk ilyetén hivatalossá tételét. De ki nem mutatta volna semmi kincsért.

Tehát 40 éve történt, és 22 évig tartott. Akkor elhagytam. Elköltöztem. A válókeresetet is én adtam be, hivatalosan 1999-ben váltunk el. 1996. augusztus 13-án éppen a szeretőmnél voltam, és megemlítettem neki, hogy ma van a huszadik házassági évfordulónk a férjemmel. "Akkor menj haza ünnepelni" – mondta szinte maró gúnnyal. Szíven szúrt vele. Egy hónap múlva hagyott el. Különben ezt az évfordulót sosem ünnepeltük a férjemmel. De kétségtelen, hogy férjnél voltam. 

Mennyi fájdalom. Amiket adtam, és amiket kaptam.

Tegnap megleptem magam egy ezüstlánccal, elég drága volt, de gyönyörű. Kb. annyiba került, mint háromheti dohányzásom, de három hete nem dohányzom. Ez volt a jutalmam a magam számára. (Vagy ez volt az ajándék a kerek házassági évfordulómra? Bevallom, tegnap eszembe se jutott.) A vásárlásnak két hátulütője volt: a szokásos bűntudat, hogy minek költök ilyesmire és ennyit magamra, a másik (a súlyosabb), hogy megint néninek szólított az eladó. Legszívesebben kifutottam volna a világból (és a boltból). Tényleg: egy néninek minek egy új nyaklánc?

Nem mondok semmi újat azzal, hogy az idő előrehaladtával egyre több a veszteségünk, egyre több a halottunk. Apai nagyszüleimet nem is ismertem, már rég halottak voltak a születésemkor. Az anyai nagyszüleim akkor haltak meg, amikor 15, illetve 16 éves voltam. Mivel nem volt kapcsolatom velük (nem érdekeltem őket), nem éreztem semmit. Nem él már apám (hogy is élhetne, amikor 116 éves lenne?), meghalt anyám (jóval idő előtt), de már annak is 23 éve, meghalt szeretett nagybányám. Réges-régen. És a szerelmeim? Életem első szerelme évekkel ezelőtt meghalt, a férjem több mint tíz éve nem él, és életem nagy szerelme is váratlanul meghalt csaknem két éve, kereken hatvan évesen. Nagyon megrendültem a hír hallatán (már hosszú évek óta nem volt semmi kapcsolatunk), aztán furcsa módon megkönnyebbültem. Véget ért a gyászom.

Szerencsére él még a nővérem (féltestvérem), 85 éves. És hála istennek az összes leszármazottam is.

Simone de Beauvoirnak van egy érdekes regénye Minden ember halandó címmel. Egy halhatatlan férfi a főszereplője. A halhatatlanság szörnyű. Mindenkije sorra megöregszik és meghal mellette. Mindenkit túlél. De a legszörnyűbb, hogy nem rendelkezik az öngyilkosság választásának szabadságával.

A matuzsálemek is átélik, hogy összes fölmenő rokonuk, kortársuk, barátjuk kihal mellőlük. A nagyon öregek nagyon magányosak.Lehet, hogy vannak gyerekeik meg unokáik, de egy ilyen ősöreg még akkor is nagy teher lehet, ha mondjuk, egy szeretetotthonban (micsoda eufemizmus!) él. A szépkorú kifejezés is eufemizmus, nem szeretem.

Én nem szeretnék 85-90 éves koromig élni. Bár ez a veszély nemigen fenyeget.

Tegnap péntek  13-a volt. Ez kb. kétszer fordul elő egy évben. Az esküvőm hajdan augusztus 13-án, pénteken volt. Amikor bejelentkeztünk az anyakönyvi hivatalban időpont-egyeztetésre, és felajánlották a péntek 13-at, még meg is kérdezték, nem vagyunk-e babonásak. Persze nemmel válaszoltunk. Hogy sikerült-e a házasságom? Az első tíz év meglehetősen jó volt (ez alatt született a három gyerekünk), aztán jöttek a bajok. A második évtized... nos egyre súlyosabb gondokkal terheltté vált. 22 évi együttélés után váltunk el. Nem lettem babonás, de a péntek 13-ról mindig ez jut eszembe.

Egy életkor után az emberek többsége nem talál (és nem is keres) új barátot. Sőt az emberek többségének nincs is barátja, házasságkötésükkor a régi barátságok szép lassan elhalnak. Én nem így vagyok. Vannak régi barátaim, örökre megmaradók. Férfiak és nők is. És vannak újak is. Nálam jóval fiatalabbak is. Erre büszke vagyok. Nyitott maradtam. Most is lett egy fiatal barátnőm: 25 évvel fiatalabb nálam, de tökéletesen egymásra hangolódtunk. Örülök az ilyen kapcsolatoknak, ahogy annak is, hogy néhány tanítványommal bensőséges, szeretetteljes viszonyt tudok kialakítani. Zoltán 17 éves, bipoláris zavarban szenved, most éppen mániás szakaszban van. Szeretjük egymást, minden reggel megöleljük és megcsókoljuk egymást. Ezért már bíráltak is a kollégáim. De valami kölcsönös vonzódás van köztünk.Én nem bánom. Elemei vonzódás, ártani nem árthat senkinek. A titok a nyitottság. Ha ezt elveszted, véglegesen és végzetesen megöregedtél.

Tegnap egy harmincéves volt kolléganőm ünnepelte a születésnapját,amire az édesanyja (titokban) meghívott. Elmentem. Bevallom, haboztam, mert az út tömegközlekedéssel egy óráig tartott. Mégis elbumliztam, és nem bántam meg, neki is öröm volt, és nekem is. Kapcsolatok! Tartsuk! 

Nehogy bárki azt gondolja, hogy sejtelmem volt arról, hogy mi/ki az a Pokemon. De egyszerűen meg kellett ismerkednem vele, annyit hallottam róla. Pokemon-őrület. A tanítványaimat kértem meg, hogy magyarázzák meg, mi ez. Megtették. Most már valamennyire értem. Okostelefon kell hozzá meg GPS (nekem egyik sincs), meg egy Pokemon-karakter, és vadászni kell rájuk. Egyfelől virtuális az egész, másfelől valóságos térben történik. Persze az első reakcióm az volt, hogy mekkora baromság. Pedig hát csak valami új... Szenvedély. Az emberek egy része mindig is hajlamos szenvedélyesen belevetni magát valamibe, akár függővé válni tőle, ezt már tudhatnám mint tanult addiktológiai konzultáns.

De mielőtt bármiféle elítélést vagy értetlenséget nyilvánítanék, figyelmeztetni szeretném embertársaimat két dologra: az egyik az, hogy az ember nemcsak homo sapiens sapiens (igen, kétszer), hanem homo ludens is (játszó ember), és ez az egyik csodálatos tulajdonsága. Ebben megőríz valamit a gyermeki lelkületéből. Ne is felejtse el soha! Hogy ez furcsa új formákat ölt? Üsse kő! Ez a másik: "Haladni kell a korral." Sokszor hallottam, talán értettem is, de nem sokat foglalkoztam vele. ha érteni szeretném az egy vagy akár a két nemzedékkel fiatalabbakat, akkor valóban haladnom kell a korral. Persze nem az én korommal, hanem azzal a korszakkal, amiben élünk. Néha nem könnyű, de érdemes.