Egész életemben valahogy kívülálló voltam, a periférián léteztem. Gyerekkoromban is. Ennek nyilván alkati, attitűdbeli okai is vannak, meg gyermekkori történések is okozzák, de a napokban ráébredtem valamire. Persze a mostani (feltehetőleg utolsó) munkahelyemen se tudtam igazán betagozódni, annak ellenére sem, hogy próbáltam barátkozni a kollégáimmal, és alapvetően kedves, segítőkész vagyok mindenkivel. Sok téren nyitott vagyok minden újdonságra. Egy ideje fontolgatom, hogy csináltatok magamnak egy diszkrét tetoválást. Egy fektetett nyolcas (a végtelen jele) vagy egy violinkulcs tetszene igazán. A bokámra terveztem. Amikor ezt megemlítettem egy fiatal, a húszas éveiben járó, számos, feltűnő tetoválással büszkélkedő kolléganőmnek, láttam az arcán az elborzadást. És akkor leesett a tantusz! Nem tud mit kezdeni egy idősebb nővel. El se tudja képzelni, hogy közös hangot üthetnénk meg. Mivel a munkahelyemen én vagyok a legidősebb (eltekintve egy félállású, nyugdíjas orvosnőtől), most már a korom miatt is kirekesztődtem. Azóta, hogy erre rájöttem (mármint hogy számukra én egy külön világhoz tartozom, holott valójában erről szó sincs, én legalábbis ezt nem érzem), már nem beszélek. Még kevesebbet beszélek, mint eddig. Félrevonultam. Sok öregember és öregasszony teszi ezt - és nem jószántából. Nyilván érzik a kirekesztést. Ahogy most már én is. Nem szeretném senkire rátukmálni magam. Most mondjam azt, hogy hé, én is ember vagyok?!