Tisztelet az öregasszonyoknak címmel készített katartikus hatási filmit 1971-ben Huszárik Zoltán. Én is tisztelem az öregeket, de öreg alatt nem a bohó hatvanasokat értem, nem is a hetveneseket, ahhoz minimum át kell lépni a nyolcadik x-et. Önmagában persze az öregség semmi tiszteletet nem érdemel, hiszen sok esetben más érdeme nincs az idősnek, mint hogy azidáig sikerült nem meghalnia. Engem ne tiszteljenek a korom miatt, ha kérhetem. (Már előfordult.)

Kik azok az öregasszonyok és -emberek, akik a szememben tiszteletre méltók?

Nos egyedül élnek, többnyire kis nyugdíjból. Testi panaszaik ellenére még nem szorulnak ápolásra, nyugdíjas otthonra, és ha vannak is rokonaik, gyermekeik, őket megkímélik... nos, saját maguktól. Senkinek nem akarnak terhére lenni. Van bennük méltóság és lelki erő ahhoz, hogy ellássák magukat minden segítség nélkül. Csupán saját ellátásukról van szó, de gondoljunk néha bele, mekkora önfegyelem és méltóság kell ehhez. Reggel elmennek a piacra (nos, lehet, hogy közülük kerülnek ki azok, akik a hajnali csúcsban sokak bosszantására fel mernek szállni a villamosra elfoglalva a fiatalok vagy középkorúak helyét). Persze ők már többnyire rosszul és keveset alszanak, na meg hát úgy gondolhatják, ideje elkezdeni a napot. Húzzák maguk után a bevásárlókocsit, de arra többnyire nincs is szükség, hiszen csak egy emberre vásárolnak. Megfontoltan válogatnak, hiszen kevés a pénzük, olcsó árura van szükségük. (Természetesen anyagi támogatást sem fogadnak el, még az esetleg jómódú gyermekeiktől sem.) Hazamennek, megfőzik kis leveskéjüket, főzeléküket, gondolom, hús ritkán kerül az asztalukra. Ők azok, akik csirke far-hátat vásárolnak olykor. Takarítják otthonukat, rendet tartanak, arra is készülve, hogy ha meghalnának, szégyen ne érje a ház elejét, és rendet, tisztaságot találjanak a rátalálók. Ez a fő ok, nem a tenger sok idejük. Sokszor gyűjtenek – a saját temetésükre. Ezzel sem akarnak majdan terhet rakni senkire. Sokszor van macskájuk vagy macskáik: nekik is kell társ, sőt olyan társ, akiről ők tudnak gondoskodni.

Tehát pusztán saját (esetleg egy háziállat) fenntartásukról van szó, de milyen tiszteletre méltó ez. Nem lehet könnyű. Magányos, de méltósággal teli élet. Tiszteljük őket! És ha tehetjük, hívjuk fel őket olykor, ne adj'isten, bokros teendőink mellett látogassuk meg őket néha.   

Mint említettem már, az idősebbek is élnek nemi életet - jó esetben. De vannak mulatságos helyzetek. Ugye, a szex mozgással jár, van, aki szerint sport. És valóban éget kalóriát. Na de amikor az egyik közben (!) feljajdul, mert fáj a válla, a másik meg nyög, mert hasogat a térde... Legjobb, ha nevetünk ezen. 

Kész vagyok, hullafáradt vagyok. A mai napom: 5-kor keltem, fél 6-tól egy félórát még szerkesztettem valamennyit, sürgős munka, negyed 7-kor elindultam hazulról a kerületi rendelőintézetbe vérvételre (havonta kell ellenőriztetnem a protrombin-szintemet, mert syncumart szedek, hogy ne kapjak trombózist). A labor 7-kor nyit, de hogy az elsők között legyek, érdemes fél 7-kor indulni. Ma így is én voltam a tizenharmadik. Sorban állás az utcán, aztán a sorszámért, aztán a csőért, aztán a vérvétel előtt. Végül fél 8 után végeztem, és rohantam dolgozni. Útközben szorongottam a gézt a könyökhajlatomba. 8 helyett 8.10-re értem be a munkahelyemre (villamossal a Corvin közig, majd metróval a Nagyvárad térig). A késéstől már eleve nagyon ideges lettem, mert máskülönben sosem kések. Na aztán dolgoztam 4-ig. Ezt nem részletezem. Pszichiátria! Csupa őrült gyerek. Utána elmentem az Oktogonra (a Nagyvárad tértől), a 3-as metróra sokat kellett várnom, mert az egyik szerelvény bedöglött, aztán az Oktogonon átvettem egy megrendelt könyvet, onnan villamossal elmentem a Moszkva térre (nekem sosem lesz Széll Kálmán tér), bementem egy pékségbe, majd villamossal tovább mentem a János kórházig, a fogorvosomhoz, aki három érzéstelenítő injekciót is adott, csillagokat láttam a fájdalomtól, de elég hamar végeztem. Onnan újra a Moszkva térig villamossal, majd átszállva egy másik villamossal a Nyugatiig, mert a főpostára kellett mennem egy ajánlott levélért, onnan villamossal az Oktogonig, majd kisföldalattival a Köröndig. Aztán még beszaladtam a boltba valami vacsoráért. Utazások közben végig olvastam. (Karinthy Márton: Ördöggörcs) Majdnem 7-re estem haza. Után még eljött valamiért egyik barátom. Kész vagyok. Ez nekem nem megy. Nem tudok 12 órán át talpon lenni 62 évesen, és ide-oda rohangálni. És ez nem volt egy különleges nap, elég átlagos volt. A hajnali és az esti utamat a korom magyarázza: beteg vagyok, és még a fogaim is rosszak. Erre a két útra fiatalon nyilván nem lett volna szükségem. A teljesítőképességem és az erőm már nem elég mindehhez. Elfáradtam. Legalább már munkahelyre nem kéne járnom. És még van másfél évem a (felemelt) nyugdíjkorhatárig. Mindjárt lefekszem, aztán holnap kezdődik az egész elölről.

A kor előrehaladtával a legtöbb ember kissé bemerevedik, a szokásai rabja lesz, nehezen változtat bármin is, és ez alól én sem vagyok kivétel. De erősen törekszem a rugalmasságom megőrzésére. A munkahelyemen sok változás történt az elmúlt egy-két évben, más munkákat (is) kell végeznem, sőt a helyzetem romlott. De alkalmazkodom, nem lázadozom, csinálom azt, amire kérnek, akkor is, ha nem igazán értek hozzá, ha nincs rá képesítésem. De megpróbálom, kitalálom és csinálom.

Vettem a múlt héten egy új számítógépet: vadonatúj szofver, vadonatúj word, a legújabb. A régi gépem teljesen elavult volt, most legalább három kategóriával ugrottam feljebb. Na de én a régit már megszoktam, automatikusan használtam. Az új sok mindenben más. Sebaj! Kísérletezem, próbálgatom és tanulom az újat. Próbálok rugalmas lenni.

Aki elveszti a rugalmasságát, az tényleg megöregedett. 

Még egyszer a pénzről. Sokan azt tartják, az öregeknek már nincs szükségük (sok) pénzre. Mire is költenének? Ruházkodásra már alig van szükségük, hiszen már nem "divatoznak", különben is a szekrényük tele van (régi) ruhákkal, kabátokkal. Nem járnak szórakozni, diszkóba, többnyire nincsenek hiteleik, kevesebb ételre van szükségük stb., stb. Tiltakozni vagyok kénytelen. Nekem (sok) pénzre van szükségem! Mindjárt az öltözködés: még mindig imádok új ruhákat venni, sőt egyenesen cipőmániás lettem. Vannak kulturális igényeim: imádok színházba, moziba járni, és igazi könyvmolyként könyveket vásárolni. És igen, szeretnék évente legalább egy hétre elmenni nyaralni, ha máshová nem, hát belföldre. Sőt konferenciákra is eljárok, legalább kettőre minden évben (két társaságnak vagyok a tagja), ami igencsak drága mulatság a részvételi díjakkal, szállással, útiköltséggel együtt. Dehát vannak szellemi igényeim, nem szégyellem.

Aztán sajnos gyógyszerekre költök. Van egy krónikus betegségem, arra muszáj orvosságot szednem rendszeresen. A fogorvosról már nem is beszéve. Már egy sarokházat vehettem volna abból, amit arra költöttem, hogy megússzam a protézist.

Nemrégiben muszáj volt új számítógépet vennem, ami alapvető munkaeszközöm, mert a régi olyan elavult és lassú volt, ráadásul oly régi szoftverrel futott, ami már semmiféle támogatást nem kapott, és bővíteni, frissíteni sem lehetett. Mint mondjak, tetemes összegbe került.

Aztán a lakásomban hol ez, hol az elromlik. A minap a cirkóm kazánját kellett megcsináltatnom - horror összegbe került.

Na és szeretem meghívni nem kis létszámú családomat ebédre, ami akkor is sok, ha csak az ünnepeket és a születésnapokat vesszük figyelembe, de soron kívül is vendégül szoktam látni őket.

Szeretném, ha nem lenne gond az unokáimat fagylaltozni, játszóházba, állatkertbe, strandra vinni.

Bizony, pénzéhes vagyok, vessetek meg érte!

Haragszom az öregekre. A brit öregekre. Mint kiderült, nekik "köszönhető" Nagy-Britannia EU-ból való kilépése. A vidékiek és az öregek szavaztak inkább a kilépésre. Elég nagy baj ez. Nem akarok olyan konzervatív és merev lenni soha, hogy elutasítsam az új dolgokat, és vissza akarjak térni a jól bevált és ismert dolgokhoz. Igenis: hagyd el a járt utat a járatlanért!

A korábbiakban meglehetősen keveredett a bűn mint filozófia fogalom, a jogi értelemben elkövetett bűn, a közvéleményben bűnösnek találtatott tettek, végül az, amit én személyen annak tartok. Ennek kibogozásra nem vállalkozom, de annyit hozzátennék, hogy ami miatt súlyos bűntudatom van, azért nem kaptam megítélést, másért viszont igen. Nincs átfedés. Fura ez. Ha olyasmiért szakították meg velem a kapcsolatot, amit bűnös dolognak tartottak, és elítéltek érte, én viszont nem vagy kevésbé, az nem zavart annyira. Leginkább az olyan "szakítás" bántott persze, amiben teljesen ártatlan voltam, amit csak egy alaptalan gyanú táplált. Vagy olyasmiért kapott elítélés, amit ma is vállalnék.

Persze nem állítom, hogy aki a "becsületesség" helyett a boldogságot választja, az teljes mértékben felmenthető. Hiszen másoknak okozott fájdalommal járhat. Ez már ilyen. Tetteink ritkán folt nélküliek.

Amikor anyám haldoklott, hívtam hozzá egy spirituális természetgyógyászt, nem mintha hinnék benne, de arra gondoltam, mindegy, hogy én miben hiszek, minden lehetőséget meg kell próbálnom. El is jött a hölgy a kórházba, leült anyám betegágya mellé, anyám akkor már szinte kómában volt a sok gyógyszertől és attól, hogy a szervezete talán még küzdött az életben maradásért vagy a meghalásért, egyszóval nem volt teljesen magánál. A nő azt mondta, hogy ő tudna segíteni – ha másban nem, akkor meghalni! És mint egy gyóntató, megkérdezte anyámat, van- olyan bűne, amit elmondana. És akkor anyám egy pillanatra kitisztult, és enyhe fölénnyel és régi bölcsességével csak annyit mondott: Kinek nincs?

Többet nem beszélt.

Hogy mi lehetett az a bűn? Nem tudom, de nem is kell tudnom. (Hozzáteszem, ő  a leghíresebb a tisztességéről volt, a teljesen etikus lényéről, nem a könyveiről.)

Azt hiszem, nincsen élet bűn nélkül, vagy ha ez túl nagy szó, akkor azt mondom, nincs élet anélkül, hogy másnak, másoknak fájdalmat ne okoznánk. Akaratlanul is. Na jó, egy apáca vagy egy szerzetes élhet ilyen tiszta életet, de kérdés, hogy az életnek nevezhető-e egyáltalán.

Sarkadi Imrének van egy kisregénye, címe: A gyáva. Egy asszonyról szól, aki szerelmes lesz, mégsem vállalja fel az új kapcsolatot, marad a férje, a biztonságos élete mellett.

Bűnt elkövethetünk mások ellen is, de önmagunk ellen is, ha merjük vállalni azt, ami felé a szívünk húz. Érvek és elvek mindig vannak, hűség, becsület, monogámia stb. De ez sokszor gyávaság, a könnyebb, a kényelmesebb út választása. A megszokás.

No persze nem csak a "megcsalás" lehet becstelenség. A legtöbb embernek a vagyon elleni bűncselekmények jutnak eszébe. Bevallom, én csodálom a bankrablókat! Ahhoz azért nagy merészség kell, nagy a lebukás és a súlyos büntetés kockázata. Nem volt véletlen az ún. whiskis népszerűsége, népi hősként néztek rá, és csodálták azért, amit maguk sosem mertek volna megtenni. (Na, azért a zsebtolvajokat nem csodálom, és azokat a betörőket sem, akik mondjuk egy öreg házaspár otthonába törnek be, és elveszik a szinte semmijüket.) De a bankrablás az igen! "Alkalom szüli a tolvajt" – tartja a közmondás. Hányan emelnénk el ezt-azt, ha tudnánk, hogy biztos nem lesz következménye?! Mindenki felteheti magának a kérdést.

Az élethez bátorság szükségeltetik, és a bátorság sokszor nem hőstett, nem önfeláldozás, hanem másoknak okozott fájdalommal jár.