Nem mondok semmi újat azzal, hogy az idő előrehaladtával egyre több a veszteségünk, egyre több a halottunk. Apai nagyszüleimet nem is ismertem, már rég halottak voltak a születésemkor. Az anyai nagyszüleim akkor haltak meg, amikor 15, illetve 16 éves voltam. Mivel nem volt kapcsolatom velük (nem érdekeltem őket), nem éreztem semmit. Nem él már apám (hogy is élhetne, amikor 116 éves lenne?), meghalt anyám (jóval idő előtt), de már annak is 23 éve, meghalt szeretett nagybányám. Réges-régen. És a szerelmeim? Életem első szerelme évekkel ezelőtt meghalt, a férjem több mint tíz éve nem él, és életem nagy szerelme is váratlanul meghalt csaknem két éve, kereken hatvan évesen. Nagyon megrendültem a hír hallatán (már hosszú évek óta nem volt semmi kapcsolatunk), aztán furcsa módon megkönnyebbültem. Véget ért a gyászom.

Szerencsére él még a nővérem (féltestvérem), 85 éves. És hála istennek az összes leszármazottam is.

Simone de Beauvoirnak van egy érdekes regénye Minden ember halandó címmel. Egy halhatatlan férfi a főszereplője. A halhatatlanság szörnyű. Mindenkije sorra megöregszik és meghal mellette. Mindenkit túlél. De a legszörnyűbb, hogy nem rendelkezik az öngyilkosság választásának szabadságával.

A matuzsálemek is átélik, hogy összes fölmenő rokonuk, kortársuk, barátjuk kihal mellőlük. A nagyon öregek nagyon magányosak.Lehet, hogy vannak gyerekeik meg unokáik, de egy ilyen ősöreg még akkor is nagy teher lehet, ha mondjuk, egy szeretetotthonban (micsoda eufemizmus!) él. A szépkorú kifejezés is eufemizmus, nem szeretem.

Én nem szeretnék 85-90 éves koromig élni. Bár ez a veszély nemigen fenyeget.