Imádunk panaszkodni, szemben például az angolokkal, akik mindig „jól vannak". Ott illetlenség és tapintatlanság a panasz. Én is szoktam panaszkodni, de már kezdek leszokni róla. A problémáimon úgysem tud senki segíteni, a hozzám közelállókban meg (esetleg) csak bűntudatot keltek, netán haragot, hogy már megint jövök a nyavalyáimmal.
Az öregeknek pedig már több okuk van panaszra: kis nyugdíj, egészségügyi problémák és magány. De mindezt méltósággal kellene elviselnünk. Egyetlen jó megoldás, ha minden bajunk ellenére mi próbálunk másokon segíteni, ha még képesek vagyunk rá. Ez nyilván jó érzéssel tölt el bennünket, és legalább szép emlékei lesznek a családtagjainknak rólunk halálunk után. A fájdalom (lelki és testi) magánügy. Ha van egy-két jó barátunk, barátnőnk (lehetőleg kortárs), nekik beszélhetünk, ők megértőek lesznek. De a gyerekeinket hagyjuk békén. Nem könnyű, de érdemes megpróbálni. Nekik is megvannak a maguk problémái.