Éppen ma negyven éve, 1976. augusztus 13-án, pénteken volt az esküvőm. 40 év! Elképzelhetetlenül sok, egy egész élet. Nem voltunk babonásak, így fogadtuk el a felajánlott dátumot: 13-át, pénteket, pedig még rá is kérdeztek a bejelentkezésünkkor, hogy nem gond-e. Minimalista esküvő volt, lehet mondani. Két tanú, és két anya rajtunk kívül. Nem is mondtuk meg másnak. Apáink nem jöttek el: a férjem nem is hívta a sajátját (gyűlölte), az enyém meg már fekvő beteg volt. Rajtam egy kékfestő szoknya volt (akkoriban divat), ez jelentette az ünnepi öltözetet. A férjem elég durván elküldte az ajánlkozó fényképészt. Köszönte, de nem kért a szolgáltatásaiból. De nem is köszönte. Amikor az adminisztráció zajlott, aláírások, iratok, személyik egyeztetése, az anyakönyvvezető rá is szólt: Ne unja már ennyire! Bizony, flegmatikus volt. Pedig ő akarta igazán a kapcsolatunk ilyetén hivatalossá tételét. De ki nem mutatta volna semmi kincsért.

Tehát 40 éve történt, és 22 évig tartott. Akkor elhagytam. Elköltöztem. A válókeresetet is én adtam be, hivatalosan 1999-ben váltunk el. 1996. augusztus 13-án éppen a szeretőmnél voltam, és megemlítettem neki, hogy ma van a huszadik házassági évfordulónk a férjemmel. "Akkor menj haza ünnepelni" – mondta szinte maró gúnnyal. Szíven szúrt vele. Egy hónap múlva hagyott el. Különben ezt az évfordulót sosem ünnepeltük a férjemmel. De kétségtelen, hogy férjnél voltam. 

Mennyi fájdalom. Amiket adtam, és amiket kaptam.

Tegnap megleptem magam egy ezüstlánccal, elég drága volt, de gyönyörű. Kb. annyiba került, mint háromheti dohányzásom, de három hete nem dohányzom. Ez volt a jutalmam a magam számára. (Vagy ez volt az ajándék a kerek házassági évfordulómra? Bevallom, tegnap eszembe se jutott.) A vásárlásnak két hátulütője volt: a szokásos bűntudat, hogy minek költök ilyesmire és ennyit magamra, a másik (a súlyosabb), hogy megint néninek szólított az eladó. Legszívesebben kifutottam volna a világból (és a boltból). Tényleg: egy néninek minek egy új nyaklánc?