Öregedés

Öregedés

2021. május 21.

Panasz és fegyelmezettség

2021. május 26. - gimkat


Imádunk panaszkodni, szemben például az angolokkal, akik mindig „jól vannak". Ott illetlenség és tapintatlanság a panasz. Én is szoktam panaszkodni, de már kezdek leszokni róla. A problémáimon úgysem tud senki segíteni, a hozzám közelállókban meg (esetleg) csak bűntudatot keltek, netán haragot, hogy már megint jövök a nyavalyáimmal.
Az öregeknek pedig már több okuk van panaszra: kis nyugdíj, egészségügyi problémák és magány. De mindezt méltósággal kellene elviselnünk. Egyetlen jó megoldás, ha minden bajunk ellenére mi próbálunk másokon segíteni, ha még képesek vagyunk rá. Ez nyilván jó érzéssel tölt el bennünket, és legalább szép emlékei lesznek a családtagjainknak rólunk halálunk után. A fájdalom (lelki és testi) magánügy. Ha van egy-két jó barátunk, barátnőnk (lehetőleg kortárs), nekik beszélhetünk, ők megértőek lesznek. De a gyerekeinket hagyjuk békén. Nem könnyű, de érdemes megpróbálni. Nekik is megvannak a maguk problémái.

Öregek otthona 2019. december 8.

Többszörösen hátrányos helyzetű, volt drogos, 8-os cigányfiúkat tanítottam. Fegyelmezni nem tudtam őket, ki is rúgtak rövid idő múlva mint alkalmatlant.

Na az egyik órán az egyik fiú - merő jóindulattal! – azt mondta nekem: „Magának már idősek otthonában lenne a helye.” Tényleg nem volt benne rossz szándék. Elgondolkoztam. Miért nem azt mondta, hogy már nyugdíjba kellene mennem? Idősek otthona? Oda azok kerülnek, akik már nem tudják ellátni magukat, akiknek állandó orvosi felügyelet kell. Arról nem is beszélve, hogy évekig kell arra várni, hogy valahová bejusson az ember. És arról sem beszélve, hogy egy kicsit is jobb helyre, ahol az idős embernek külön apartmanja van, kb. 20 millió a beugró + havi sok-sok tízezer ft, amit valószínűleg egy jobb nyugdíj sem fedez. És arról sem beszélve, hogy még a gondolatától is irtóznék. Mindezt persze a fiú nem tudhatta. Akaratlanul sértett meg. Rosszulesett, de nincs okom haragudni rá.

2020. december 31. Csontok

Már szinte az összes testrészt végigvettem, amiket az örgedés érintett, de a csontok kimaradtak. Rengeteg csontom tört el az életem során. Hétéves koromban egy nyári táborozás során a kulcscsontom, 16 évesen, tornaórán, svédszekrény ugrás közben a bal alkarom. Előre tudtam, hogy ez nem fog menni, de nem mertem nemet mondani. A lábfejemen eltört a metatarzus csont a buszról való ügyetlen lelépés következtében. Ezt a mai napig sem értem,: nyár volt, még az eső sem esett, és máskülönben ügyesen mozgok. Eltört az egyik lábujjam, amivel nem mentem orvoshoz, azóta is kissé csálén áll. Eltört egy bordám egy hátraesés következtében, tél volt, és jegesek voltak az utak, de én nem az utcán estem el, hanme egy lépcsőházban. Jajgattam csaknem egy hónapig miatta. Két napig nem jártam dolgozni, aztán beláttam, hogy mindegy, otthon vagyok-e, vagy a munkahelyemen, fáj így is, úgy is, így visszamentem dogozni. Aztán eltört a jobb felkarom, ami tíz hétig gipszben volt, így utaztam Angliába. Akkor tapasztaltam meg, hogy mindent meg lehet szokni: így is tudtam használni a számítógépet, mert az ujjaim vége kiállt a gipszből. Majd a bal csuklóm tört el – gipsz hat hétig. Kérdeztem a háziorvosomat, hogy nincs-e csontritkulásom, nem emiatt törnek-e a csontjaim. Azt mondta, hogy biztosan van csontritkulásom, és nem is küldött el csontsűrűség-vizsgálatra. Ebcsont beforr. De a csontvázam nem lenne alkalmas medikusoknak tanulmányozásra, hacsak nem a törött csontokat és azok következményeit akarják vizsgálni. 

Halál, 2020.12.08.

Sokat gondolok a halálra, a sajátomra. Felkészültem rá. Bár a szenvedésre nem. Nem szeretnék szenvedni. Főleg a gyerekeimre gondolok. Félretettem a temetésemre (bár az valószínűleg kevés lesz) és némi pénzt is, ami, ha háromfelé osztják, nem túl sok. És hát a lakásom vagy annak értéke is az övék lesz. Ez valamicske. Lehetne több is, de hát ennyit sikerült. Nem, nem félek a haláltól (csak a szenvedéstől). Rossz anya voltam, vagy legalábbis még "elég jó anya" sem. Bánom, sajnálom. Nyilván megtettem mindent, ami tőlem telt, de ez kevés volt.

Láb, 2020.12.07.

Azt hiszem, az öreg(edő) lábról még nem írtam. Ajándék volt az élettől és anyai örökség, hogy formás, szép lábam volt. Ráadásul sosem volt viszeres. Ez a hosszú évek során sem változik, de mégis... Ha hátulról lát meg valaki, esetleg még tetszik is neki a látvány, de amint megfordulok, csalódottan elfordul.

Mindig fürgén, gyorsan jártam, ügyesen szálltam le a járművekről, de észrevettem, hogy ma már ez nincs így. Óvatos és lassú lettem, és kapaszkodom. Szomorú. Cipőmániás vagyok, és ez nem is múlt el, de ma már kizárólag kényelmes és lapos sarkú cipőket veszek. Lúdtalpas vagyok tizenéves koromtól, de betétet legfeljebb télen hordok, zárt cipőkben. Na eljutottam odáig, hogy fejtől lábig nem stimmelek. 

 

Haj, 2020.11.25.

Sajnos dementálódom (nem csak a korom miatt), így nem emlékszem arra sem, miről írtam már. A hajról írtam-e már? Nem tudom. 

Nekem szép barna és általában hosszú hajam volt, és átlagos sűrűségű. Hogy milyen barna? Talán gesztenyebarna vagy sötétbarna. Nagyon hamar kezdtem őszülni a harmincas éveim közepén. Úgy tíz évig hennáztam a hajam, a henna egy természetes, vöröses árnyalatú színező, ami egyáltalán nem árt a hajnak. Akkoriban, a nyolvanas években még nem lehetett nálunk kapni, külföldről küldött nekem az unokatestvérem. Kicsit macerás volt az elkészítése és a felrakása (egy sárhoz hasonló, zöld színű katyvaszt kellett a hajamra kenni, majd betekerni nejlonba és törülközőkbe, aztán rajta hagyni egy órát, végül lemosni), de az eremény tetszett nekem. Végül aztán már anynira ősz voltam, hogy a henna nem tudta bevonni, és inkább sárgás lett, semmit barnásvörös. Így abba kellett hagynom. Akkor elkezdtem fodrászhoz járni, akihez már háromhetente kellett mennem, mert olyan gyorsan nőtt a hajam, hogy hamar látszott a fehér csík a fejem búbján. Úgy hatvan felé megelégeltem az egészet, és abbahagytam a festetést. Egy évig, míg le nem nőtt a hajam, szörnyű volt. De azóta tiszta ősz vagyok. És szeretem. No meg az időnkénti vágáson kívül nincs vele gondom. 

A gyerekeim is őszülnek már. Viszont a fiam nem kopaszodik, és nem is fog, egyetlen férfi fölmenője között sem volt tar ember. Érdekes, mákos a haja így a harmincas évei közepén.  

age-izmus, 2020. április 7.

Nos, itt van ez a koronavírus pár hete. Rögvest elkezdődött a bűnbakkeresés. Először elhangzott, hogy a migránsok hozták be a vírust. Hébe-hóba volt egy kis zsidózás is, hiszen nincs új a nap alatt, a középkori járványokat is a zsidók okozták a kutak megmérgezésével! De a legtartósabb az öregek hibáztatása. Miért nem maradnak otthon, a seggükön? Miattuk nem lehet vásárolni 9 és 12 óra között. Igaz, a nap többi 21 órájában lehet a 65 év alattaiknak. Miért nem hordanak maszkokat? (Mások sem hordanak, különben sincs elég.) Az idős korosztály tartozik a legveszélyeztettebbek közé, mégis árad feléjük a gyűlölet. Engem még nem ért ilyen atrocitás, de lépten-nyomon hallok erről. Szomorú.

Szőr, 2020. február 6.

Kényes téma, főleg nőként. Az idősödés a nőknél azzal (is) jár, hogy ahol kéne, onnan kihullik a szőr, pl. ritkul a szemöldök, hullik a haj (bizony, nemcsak a férfiaknál), viszont ahol nem kéne, ott meg nő. Például az állon megjelennek szúrós szőrszálak, sokszor láthatatlanok vagy őszek, de ha hozzérinti az ember a kezét, bizony szúrnak. Persze ki lehet húzni őket csipesszel, vagy lehet gyantáztani, szőrtelenítő krémek is vannak, de akkor is zavaró és kellemetlen. Talán a női hormonok hiánya és a tesztoszteron férfihormon növekedése okozza.

A hajammal (még) szerencsém van, mert bár hullik az is, főleg fésülködéskor meg hajmosáskor, de utánanő, így még elég sűrű. Már rég nem festettem, elég volt harminc éven át bajlódni ezzel, így oylan kezdek lenni, mint egy öreg boszorkány. Ez van. 

süti beállítások módosítása