Ma van a 69. születésnapom. Elképesztő. Nem is akarom elhinni. Ilyen sok? Az elmúlt évek elröpültek, igaz lehet, hogy öregkorban gyorsabban telik az idő. Ma nem fog senki felköszönteni. (Ha mégis, majd megírom.) A felmenőim közül már senki nem él, sőt a régi szerelmeim közül is alig. Leszármazottaim vannak, de ők nem igazán szeretnek engem. Miért is nem? Ez hosszú. De ez van. Fáj. Az életem? Kész csődtömeg. Szakmailag nem értem el semmit, Magánéletben? Abban sem. Hosszú és rossz házasság és egy nagy szerelem, aminek a vége az elhagyatásom. Lehet, hogy nem vagyok szeretetreméltó. Bizony lehet. Nem túl pozitív összegzés. Így hát jöhet a...

Régebben mindig bent hagytam a kulcsot a bejárati ajtóm zárjában a bezárás után – plusz biztosítékként. Egy ideje már nem teszem. Hogy könnyebb legyen bejönni a lakásomba. Hátha elájulok vagy meghalok. Két embernek van kulcsa a lakásomhoz: a fiamnak és egy jó barátomnak. De mindkettem ritkán jönnek úgy, hogy nem vagyok otthon. Talán ez segíteni fog bejutni, ha szükséges lenne.

63 és fél év volt esetemben a nyugdíjkorhatár, amikor is - közalkalmazott lévén - kötelező is volt nyugállományba vonulnom. Ez 2018 januárjában volt. Viszont, mivel egészségügyben dolgoztam, lehetett kérvényezni az egészségügyi államtitkárnál a továbbdolgozást. Szerettem a munkám, és kérvényeztem, igaz, hogy a korábbi 40 óra helyett csak heti harmincban. Életemben először kerestem viszonylag jól, hiszen egyszerre kaptam nyugdíjat és fizetést is. Nos, ez nem tartott sokáig, mert alig négy hónappal a kérvényem engedélyezése után egy főorvosnő buzgó segédletével kirúgtak. Nem is beszélt velem senki, csak hívattak a munkaügyi osztályra, és ott közölték a tényt. Ez az orvosnő soha nem látta, hogyan dolgozom (foglalkozásokat tartottam pszichiátriai beteg gyerekeknek), egyszer sem jött el az óráimra, csak folyosói pletykákból tudom, hogy a korom miatt rúgatott ki, mert fiatalítani akart. A lábam se érte a földet, és 43 év munkaviszony után még egy szerény búcsúuzsonnára sem került sor. Mint megtudtam, a nyugdíjas dolgozókat bármikor minden indok nélkül ki lehet rúgni, így tehetelen voltam. Az a huszonéves lány, akit tapasztalat nélkül felvettek a helyemre, és aki nyíltan megmondta, hogy ő majd gyógytornász szeretne lenni, egy éven belül fel is mondott. Ez a munkakör nem volt mindenkinek való. Most, a válság és a súlyos infláció miatt már nem tudok megélni a nyugdíjamból, pedig az valamivel az átlagnyugdíj felett van. Ezért állást kerestem, és találtam is. Igaz, csak félállást, de az pont jó nekem. Elmentem a jövendő munkahelyemre a papírokat intézni, mondtam a portásnak, hogy miért jöttem. Erre ő, egy, az ötvenes éveiben járó nő úgy nézett rám, mint egy marslakóra. 69 éves leszek a nyáron, ráadásul nem festem a hajam, így tiszta ősz vagyok, gondolom, ez még inkább öregít. Alig akarta elhinni, hogy dolgozni akarok. Pedig így lesz. Remélem, menni fog.   

Akinek gyereke születik, nagy valószínüséggel előbb-utóbb nagyszülő lesz. Három gyerekem van, és hat unokám, mindegyik gyerekem 2-2 gyereket szült/nemzett. De milyen nagymama vagyok is, ha anyának sem voltam kiváló? Mindenesetre jobb nagymama vagyok, mint anya voltam. Csodálom az unokáim szépségét, okosságát, egyediségét, ugyanakkor nehéz nekem hozzájuk kapcsolódnom. Számomra nem túl vonzó tevékenység kisautókat tologatni vagy hasonlókat tenni. Imádom őket, gyönyörködöm bennük, kedves vagyok hozzájuk, de... Sok időt nem szívesen töltök velük, ez az igazság. Vannak igazán gyerekhez értő barátaim, érdekes módon főleg férfiak. Ők szívesen töltenek akár hosszabb időt kisgyerekkel, és a gyerekek ezt tudják, érzik, és ők is szívesen vannak velük, Csodálom őket. 

Gyülölöm a tükröket, menekülök előlük. A lakásomban nincs is teljes alakot mutató tükör, csak az arcot és a felső testet mutató. Ez is sok. Zuhanyozáskor lehetőleg nem is nézek a fürdőszobai tükörre, mert a látvány kétségbeejtő. És megint a szégyennél tartunk. Csúnyának látom magam. Volt idő, a harmincas éveimben, amikor szép voltam. De ez nem csak a kor miatt van. Ugyanis lehet szépen is megöregedni. Van, akinek sikerül. Én nem tartozom közéjük. Félek találkozni réges-régen nem látott ismerősökkel. Látom vagy látni vélem az arcukon az elborzadást, amit nem csak a mindenkit utolérő öregedés okoz. Hanem a csúnya öregedés. Inkább elrejtőzöm.

37 éves voltam, amikor komoly bajjal, egy szívrohammal kórházba kerültem. Egy hét után az intenzív osztályról áttettek egy kétágyas szobába, ahol a betegtársam egy nyolvanvalahány éves néni volt. Este korán leoltotta a lámpát, mert aludni akart. Én viszont olvasni szerettem volna. Olvasólámpa se volt az ágyamnál, végül kimentem a megvilágított folyosóra, leültem egy székre, és ott olvastam. Manapság azon kapom magam, hogy én is inkább leoltom a lámoát, és alszom, vagy mondjuk úgy, hogy alvásba menekülök. Nálam ez biztos jele az öregedésnek.

Híve vagyok a long life learningnek, azaz az élethosszig tartó tanulásnak. Az (első) egyetemet időben, 18 és 23 éves korom között végeztem, és nagyon jó időszak volt ez számomra, holott se az általános iskolát, se a középiskolát egy percig sem élveztem, alig-alig tanultam, és a teljesítményem is átlagosan négyes volt. Utána még tanfolyamon meg magántanártól tanultam nyelveket. Igaz, ezek idősebb koromban már kevésbé jól mentek (rossz a memóriám sajnos), de magát a tanulást élveztem. Aztán csaknem ötvenévesen beíratkoztam egy újabb felsőoktatási intézménybe, amit nagy örömmel és nagy sikerrel végeztem el, életemben először kitűnő lett az államvizsgám. Mohó érdeklődéssel hallgattam az előadásokat. Utána annyira kedvet kaptam a további tanuláshoz, hogy négy évig még tanultam keretek között egy új szakmát. Minden kötelezettséget teljesítettem, de a legvégső záróvizsgára már nem mertem elmenni. Féltem. Pedig mindig jó vizsgázó voltam. A három komolyabb tanulmányom után gyakorlatilag egyik szakmát sem gyakoroltam, legfeljebb rövid ideig. (Ennek már személyiségbeli okai voltak.)

Mindez nem arról szólt, hogy karbantartsam az agyamat, pl. keresztrejvényt csak ritkán fejtek, egyszerűen a választott stúdiumaim érdekeltek. Most, 68 évesen is járok egy kurzusra, ami ugyancsak nagy örömmel tölt el, rengeteg újat tanulok. Egy alkalmat sem hagynék ki. Egyetemre/főiskolára már nem jelentkeznék, egyrészt szégyellném a koromat, másrészt ezek már kemény pénzekbe kerülnének, és erre nyugdíjasként már nincs keretem. Amúgy kedvem lenne hozzá, van még pár terület, ami nagyon érdekel. Persze egyedül és otthon is lehet tanulni, de arra már nehezebben veszem rá magam. Long life learning!

Tudvalevő, hogy az öngyilkosságot elkövetők jelentős része (egyik nagy csoportja) az idősekből tevődik össze. Melyek a fő okok? Betegség, súlyos fájdalmak, nélkülözés, célnélküliség, a feleslegesség érzése és főleg a magány.

De engem most az izgat, hogy a mindezektől szenvedők közül a legtöbben mégsem vetnek véget az örömtelen életüknek. Miért akarnak élni? Persze a halál önmagában is félelmetes. Űr, ismeretlenség, semmi. Legalábbis az ateisták számára. Akkor miért is élnek tovább? Nos, az élet érdekes, és még ha a passzív résztvevői vagyunk is csupán, nézni is érdekes. Figyelni, még mindig újakat tapasztalni. A kíváncsiság tart bennünket életben. 

A meztelen testünket csak a legközelebbi szeretteink szemének tartogatjuk. Azöreg vagy öregedő testünket még azoknak sem szívesen. Amikor a koncentrációs táborokban levetkőztették meztelenre a nőket, az szörnyű szégyenérzetet keltett, megalázó volt mindannyiukban. De különösen az idős nőkben. Megalázó volt többszörösen is. Nem szép az öreg női test. Az öreg férfi test sem az, de furcsa módon elfogadhatóbb, mint a koros nőké. A férfiak többsége szebben öregszik. A test – akár fiatalon, akár öregen – szent és magánügy. Én még az orvosok előtt is szégyellem magam.

Régen már hallottam, hogy az idő szubjektív. És valóban. Gyerekkomban a nyári szünetek szinte végtelennek tűntek. Most meg? Repül az idő. Hirtelen 66, majd 67, aztán 68 éves leszek, és nem is történt semmi. Röpülök a halál felé. Miért gyorsul az idő időskorban? Vagy miért érezzük így? Nem tudom. Talán a mindennapi történések hiánya miatt? A passzív élet miatt? Nem tudom. De lelassítanám.